Az Uralkodó – 11. fejezet – Az Istennő

11. fejezet

Az Istennő

Sephra egyedül állt az ablak mellett és a sötétbe meredt, miközben a kommunikációs eszközének csipogását hallgatta, némán várva a válaszra, amely azonban váratott magára. Sejtette, hová kellett menniük a kard darabjáért, de problémákba ütköztek.

A nő türelmes maradt, de hiába. Nem kapott választ. Neki kellett döntenie és intézkednie.

Sephra csendesen fontolgatta az esélyeket, mielőtt sarkon fordult és egyenesen az uralkodói negyedbe sétált. Az őröket még azelőtt hatástalanná tette, hogy azok egyáltalán észrevették volna, mielőtt egyenesen bekopogott a kancellár lakosztályának ajtaján.

Rattern nagy méltatlankodás közepette nyitott ajtót, amiért megzavarták a nyugalmát az éjszaka közepén, ám amikor meglátta Sephrát, magára erőltetett egy mosolyt.

– Admirális, csodás szép hajnalt kívánok Önnek is! Miben segíthetek és hol vannak az őreim?

– Pihennek egyet – válaszolta Sephra nyugodtan, miközben belépett az ajtón, nagyot lökve a kancelláron, aki hátratántorodott, de megtartotta az egyensúlyát.

Rattern kényelmetlenül dörzsölte meg a karját, elfordítva a fejét. Láthatóan rosszul érezte magát egyedül. Talán attól félt, hogy a nő megtámadja, márpedig egy képzett katona ellen kevés esélye volt.

– Miben segíthetek? – kérdezte újra, visszafordulva Sephra felé.

– Engedélyre van szükségünk, hogy Angron bemehessen az óceánba.

A kancellár megrázta a fejét, majd némi rémület csillant a szemében, amikor a nő vicsorogva nyújt a nyaka felé. Ám Sephra, mintha meggondolta volna magát, hirtelen leeresztette a kezét.

– Azt hiszem, nem fogalmaztam világosan. Nem kérés volt, hanem parancs. Engedélyt fogsz adni, hogy Angron bemehessen az óceánba.

– Admirális, azt hiszem…

– Főadmirális.

– Bocsánatot kérek. Azt hiszem, félreértésről van szó. Tudomásom szerint semmi sem kötelez engem arra, hogy engedelmességgel tartozzak Önnek.

Sephra ekkor érdeklődve fordította el a fejét, mintha lekötötte volna valami a figyelmét. Rattern lassan próbált a csuklóján levő riasztóhoz nyúlni, mire a nő visszakapta a fejét, megragadta a karját és gyakorlott mozdulattal csavarta ki. A kancellár a hirtelen fájdalomtól féltérdre esett.

A nő rámosolygott.

– Levágom a karod, ha megpróbálod.

Rattern, tudva, hogy nem üres fenyegetést hallott, csak némán bólintott.

– Kezdjük újra! Engedélyt fogsz adni Angronnak!

– Nem tehetem. Quilan nagyúr a fejemet fogja venni, ha birodalmiaknak segítek.

– Nem kell tudnia róla.

– Hová akartok egyáltalán menni?

– Mirellához.

Sephra élvezettel figyelte a kancellár megrökönyödött arckifejezését, majd elengedte a karját. Rattern nem kockáztatta, hogy felkeljen, csak a csuklóját dörzsölgetve nézte a padlót. Az admirális átsétált a szobán, hogy megnézze magának a Kha eredeti példányát.

– Szeretném, ha tisztán látnád a helyzetet. Nem szeretnék vérontást, ha nem muszáj. Hajlandó vagyok mindezt békés módon rendezni, Angron kedvéért. Azonban, ha nem kapunk engedélyt, kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni. A segítségeddel, vagy anélkül, de elmegyünk Mirellához. Érthető voltam?

Rattern némán folytatta a padló tanulmányozását.

– Nagyra értékelnénk a szolgálatodat, kancellár… Hyraus is odament, igaz? Ő is Mirellához ment.

Rattern némi riadtsággal a tekintetében nézett fel.

– Honnan…

– Mondd meg nekem, miért adtál neki engedélyt? Hiszen kívülálló volt. Tiltotta a Kha, nem igaz?

– Én… Vannak pillanatok, amikor a nagyobb jó érdekében eltekintek a Khától.

– Mi volt ez a nagyobb jó?

– Hyraus nagyúr volt az egyetlen külvilági, akit valaha is tiszteltem. Csak ő volt elég bátor ahhoz, hogy a régi uralkodó ellen forduljon. Ez elég indok volt arra, hogy segítsek neki. Nem tudom, miért ment le és azt sem, hogy mit csinált ott, de esküdözött, hogy fontos tennivalója volt. Hittem neki.

Az admirális mélázva bólintott, elgondolkodva a hallottakon, mielőtt újra megszólalt volna.

– Értem. Mi is a nagyobb jó érdekében akarunk odamenni.

– A különbség az, hogy neked akkor se hiszek, amikor kérdezel.

Sephra ekkor visszasétált a férfi elé és rámosolygott.

– Tehát hazugnak nevezel?

– Aljasnak és manipulatívnak nevezlek. Miért kell odamennetek? Bármit is tett ott Hyraus… Oka volt rá. Nem tehetitek tönkre.

– Nem akarjuk tönkretenni. Folytatni akarjuk. Megismétlem, hogy biztosan érts engem. Ha akarod, ha nem, el fogunk menni Mirellához. Csak rajtad múlik, hogy ehhez erőszakot fogok-e alkalmazni vagy sem.

– Nem tehetem.

Sephra élesen beszívta a levegőt, lehunyva a szemét. A keze ökölbe szorult és Rattern biztos volt benne, hogy a nő meg akarta ütni. Egy pillanattal később azonban az admirális megcsóválta a fejét, gúnyosan mosollyal hajolt meg, sarkon fordult és távozott a lakosztályból.

Rattern habozott pár pillanatig, mielőtt felemelte a karját és beleszólt a saját kommunikációs eszközébe, kiadva pár parancsot.

Sephra tizenkét rátámadó őrrel végzett, mire visszaért a szobájukhoz, ahol a sötétben állva nézte végig, hogyan cipelték el az eszméletlen társait, mielőtt ő maga besétált volna Angron szobájába és várakozva ült le az ágyára.

***

Angron hajnalig vándorolt a városban egyedül. Mindazok után, amit hallott, képtelen lett volna pihenni. Egy idő után azt vette észre, hogy néhányan a lakosok közül már felkeltek és neki láttak napi teendőiknek. A legtöbben köszöntek neki, ám a férfi viszolyogva fordult el tőlük.

Szerette volna azt hinni, hogy amit az öreg társa mondott neki, nem volt igaz, de mégsem volt képes kiverni a gondolatot a fejéből, hogy mindenki gyűlölte. Ami akkor történt, amikor megölte az öccsét, az nem az ő hibája volt. Nem akart volna részt venni az egész kísérletben, ha nem az apja parancsa lett volna. Nem mondhatott ellent neki. Valóban elmenekült utána, de mit tehetett volna? Rémült volt, kétségbeesett és tehetetlen. Nem tudta, mi történt vele és azt sem, hogy mit tehetett ellene, ráadásul a bűntudatával is meg kellett küzdenie. Ilyen király soha nem kellett volna a népének.

Angron megtorpant az ablaküveg előtt és rámeredt a saját képmására. Elhűlve vette észre, hogy a haragos gondolatokkal együtt az arca is kezdett elváltozni. Ráparancsolt magára, hogy nyugodjon meg és elővett a zsebéből egy szál cigarettát, hogy lecsillapítsa magát.

Haragudott az apjára mindenért, de igazából soha nem kívánta a halálát. Valójában tisztelte és vágyott arra, hogy újra beszélhessenek. Meg akarta érteni, miért volt minderre szükség, miért kellett azzá válnia, ami volt. Soha nem gondolta, hogy az apja bántani akarta volna. Talán fogalma sem volt arról, mi lesz a következménye annak, ha beadják neki a szert.

Megrázta a fejét és elindult visszafelé, egyenesen a szobájához. Meglepődött, amikor Sephrát találta ott.

– Sephra? Mit csinálsz itt?

– A többiek eltűntek.

Sephra a kelleténél idegesebbnek tűnt és a férfi nem értette, miért. Bár ő maga is ingerült lett a gondolattól, nem fájt volna neki annyira, ha a társainak esetleg baja esett volna. Alig ismerte őket.

– Tudod, hol vannak?

– Solart magam kísértem vissza este. Még láttam, hogy bemegy, mielőtt indultam tovább.

– Miért, te hova mentél utána? Neked is bajod eshetett volna.

Sephra felkelt az ágyról és odasétált hozzá.

– Nyomoztam. Tudom, hol van a…

Mielőtt a nő befejezhette volna a mondatot, valaki megkapaszkodott az ajtóban. Daron volt az, aki a kelleténél sokkal vidámabbnak tűnt.

– Mi ez a gyűlés itt?

Sephra megvetően mérte végig.

– Újra részeg vagy, vagy még mindig az vagy?

– Láttad Seriont? – kérdezte Angron. – Veled volt utoljára.

– Visszajöttünk ide. Ő ment aludni, de én nem tudtam, szóval leléptem. Megtaláltam a szórakozóhelyeket. Micsoda este volt, hallod!

Angron legyintett és visszafordult a nőhöz, aki lenézően ingatta a fejét.

– Azt akartad mondani, hogy tudod, hol van a szilánk?

– Igazából csak tippelek. Egy városon kívüli hely kell, valószínűleg egy barlang, ahová nem jár senki. Nem lehet a közvetlen közelben és olyan helyen sem, ahol valamilyen értékes anyag van, különben megtalálták volna. Valami olyan hely, amit senki sem látogatna meg önként. Tehát mi felel meg mindennek leginkább?

– Honnan tudjam?

Sephra ingerülten forgatta meg a szemét, mielőtt válaszolt volna.

– Még jó, hogy ez nem az én szülőbolygóm. Az Álom-barlang!

Angron néhány pillanatig csak bámult rá, mielőtt kínos vigyorgással próbálta leplezni a feszültségét.

– Oda aztán tényleg nem jár senki. Én se akarok.

– Nincs időnk erre. Le kell menned. Hyraus túlélte, te is túl fogod.

– A többiekkel mi lesz? – kotyogott közbe Daron, akit kevésbé érdekelt a kard. – Csak tudni akarom, mert mennék már aludni.

– Nem fogsz aludni, legalábbis itt és most biztosan nem – válaszolta Sephra. – Nem fogom hagyni, hogy te is eltűnj, úgyhogy velem maradsz. Angron lemegy egyedül, mert minket soha nem engednének le. Külvilágiak máig nem léphetnek be az óceánba, ha jól gondolom.

– Engem se fognak beengedni…

– Be fognak – válaszolta Sephra magabiztosan.

– De…

– Gondoskodom róla. Senki se fog az utadba állni. Oda kell menned. Pontosan tudod, mi forog kockán. Ez parancs.

Az igazság az volt, hogy Angronnak fogalma sem volt arról, hogy mi forgott kockán, de mégis a főadmirálissal beszélt.

– Van választásom, főnök?

– Nem. Nincsen.

***

Az Álom-barlang volt az a hely, ahová Angron soha az életben nem merészkedett még be.

Kilométerekkel a város alatt volt és sokszor látta már, ahogyan sok másik gyerek tencous is, akik kíváncsiságból meg akarták nézni, de valami mindig elijesztette őket. A szülők gyakran rémisztgettek a kicsiket ezzel a hellyel, nem is alaptalanul. Shouta legtöbb barlangját már felfedezték és kívülről ismerték, ide azonban nagyon kevesen léptek be. Azok, akik megpróbálták, mindig megváltozva tértek vissza. Egyesek azt mondták, hogy látták a jövőjüket, mások azt, hogy a múltjukat, de mindannyian egyetértettek abban, hogy a barlang hallucinációkat okozott.

Angron soha nem hitt az ilyesmiben, most viszont mégsem igazán örült neki, hogy be kellett mennie, ráadásul egyedül. Akárhogyan is nézték, lehetetlen volt, hogy valamelyik társa lemenjen vele. Voltak persze lejáratok, de mindet szigorúan őrizték.

A tencousok soha nem szívlelték a gondolatot, hogy idegenek szennyezzék be az óceánt, csakis nagyon indokolt esetben. Nagy nehezen ugyan, de beszereztek néhány búvárfelszerelést és szűkös járművet a számukra, ennek ellenére nem engedték le őket. Bár léteztek nagyobb gépeik is, amelyekkel szállították a barlangokból, hasadékokból az ott gyűjtött ásványokat, azokat végképp nem vehették kölcsön.

A herceg, félretéve a kétségeit, végül hajlandó volt elfogadni, hogy egyedül kellett lemennie.

Sephra egy rövid ideig gondolkozott azon, hogy hogyan szabaduljon meg az őröktől, végül Angron megnyugvására csupán lefizette őket. A férfi nem akarta, hogy holttesteket hagyjanak maguk után.

Legszívesebben mindent ledobott volna magáról, de herceg létére ezt mégsem tehette meg, és különben is sértette volna a Khát, ahogy azt az őrök előszeretettel hangsúlyozták neki. Így végül, némi habozás után, hosszú évek óta először megszabadult a beültetéseinek egy részéről. Furcsa érzés volt, hogy a humanoid alakja megszűnt létezni. Ismét uszonya volt lábak helyett, a fogai hegyesekké váltak, az arcberendezése, a fejének, törzsének, karjainak formája teljesen megváltozott. Azok a lények, akik soha nem láttak még tencoust a valódi formájában, megrémültek volna tőle. Óriási, fekete szemeivel még egyszer körbenézett, mielőtt a vízbe ugrott volna.

Élvezte, ahogyan a hullámok dobálták. Megsimogatta a halakat és a kisebb tengeri állatokat, amelyek közel merészkedtek hozzá. Ezek a lények mindig együtt éltek velük, így egyáltalán nem féltek tőle. Angron tudta, hogy a valódi, régi táplálkozási szokásaik szerint mindezek az állatok élelemként szolgáltak volna számukra, de a legtöbben a beültetéseikkel együtt az étrendjüket és az emésztő szerveiket is megváltoztatták. A nép többsége nem akart többé húst enni.

Megkeresett olyan nyílásokat, melyeken át buborékok ezrei törtek felszínre, csak azért, hogy újra átélhesse a régi, bizsergető érzést, ahogyan a rengeteg aprócska gömb a pikkelyeit érte. Az sem zavarta, amikor már a város fényei nem adták meg a megszokott világosságot. Ahogyan népének többi tagja, ő is jól látott sötétben, éppen ezért mert leúszni az egyik hasadékba.

Angron mindig is szeretett felfedezni. A városban úgy érezte magát, mint egy bezárt állat, míg az óceánban úszva, akárcsak az űrben repülve, szabad lehetett. Bármennyire is aggódott eleinte, imádta, hogy újra otthon volt, még ha csak rövid időre is és tervei szerint utoljára.

Bejárta a régi, ismerős helyeket, amelyeket annyiszor látogatott meg kiskorában. Volt hozzá ereje, ha arra gondolt, hogy többé nem fogja őket látni, és a víz valamennyire újra feltöltötte energiával. Emlékezett arra, amikor együtt játszott a testvéreivel és a szüleivel először járt ilyen messze.

Most viszont egy helyben lebegett a keresett barlang bejárat előtt és vonakodott beúszni. A kiálló szikláknak hála pont úgy nézett ki az egész hely, mint egy nagy ragadozó szája. Úgy érezte, volt bent valami, aminek nagyon nem kellett volna ott lennie.

Angron a maga részéről boldogan élt volna a kard megkeresése nélkül is, ám Sephra szerint fontos volt és ha a főadmirális azt mondta valamire, hogy fontos, akkor az valószínűleg úgy is volt. Sephra többet tudott, mint bármelyikük. Állítása szerint közel állt az uralkodóhoz és Angron feltételezte, hogy ha valaki, akkor a nő tudta, mit miért tett. Legalábbis nagyon reménykedett benne.

Megrázta a fejét és egy gyors mozdulattal beúszott a barlangba.

Egyáltalán nem volt olyan sötét, mint ahogyan azt várta. Óvatosan végig húzta a kezét a falon, de nem érzett semmi különöset. Felbátorodva úszott át a hosszú, vízalatti folyosón. Az egész járat belső fénnyel csillámlott, mintha a falakban porrá tört, kék drágakövek lett volna. Azonban ami elsőként feltűnt neki az az volt, hogy itt már semmilyen élőlénnyel nem találkozott. Olyan volt, mintha minden kerülte volna a barlangot.

A folyosó egy üregbe vezetett, ahol kis sziget állt ki a vízből, amelyre kimászva a levegőre jutott. Fölötte egy gyönyörű, habzó vízesés hullott le, az alja beleveszett a fehér vízpárába. Elképzelése sem volt arról, hogy ez a képződmény hogyan jöhetett létre idelent, de még arról sem, hogy tényleg ott volt-e, vagy csupán képzelődött.

Angron halkan sóhajtott és kimászott a partra, majd megrázta magát és körbefordult. Megremegett és megdörzsölte a karját. Fázott, de nem értette, mitől.

Egyre inkább előjöttek az emlékezetében a rémtörténetek, hiába próbálta kizárni őket a fejéből. Nem bírta elnyomni azt az érzést, hogy nem volt egyedül. Vissza akart menni a városba.

Ahogyan megfordult, azt vette észre, hogy felkavarta a homokot, amelynek csillámlói szemei a levegőben úsztak körülötte. Nagyon furcsa szaga volt.

Ekkor jött rá, mitől hallucinált mindenki, aki betért ide.

Nem homok borította a szigetet, hanem egy spóra, amely egy bizonyos fajta gombából származott. Ugyanez terjengett odafent, a városban is. Megpróbálták kiszűrni onnan, amennyire lehetett, de teljesen sosem sikerült. Ez volt az oka, hogy sok külvilági, aki nem volt hozzászokva, mindent gyönyörűnek látott maga körül, elnyomva minden más érzést, ahogyan az történt a társaival is. Azok, akik sokáig éltek ott, egy idő után már immúnisak voltak arra a mennyiségre, illetve akadt sok olyan külvilági, aki magától észhez tért egy idő után, általában valamilyen külső hatásra, akárcsak Serion. Idelent azonban sokkal több volt belőle, mint amennyit Angron elszokott szervezete képes lett volna a hatások nélkül elviselni.

Megrázta a fejét és újra körbenézett. Fogalma sem volt arról, hogy ha Hyraus valóban itt járt, hova rejthette a kard darabját. Nem volt a barlangban semmi, csak sziklák, így azokhoz sietett, bekukkantva közéjük.

Egyre inkább érezte, hogy valaki vagy valami figyelte, de nem mert felnézni, csak bőszen kutatott tovább. Amikor azonban egy mély, erőteljes női hangot hallott a fejében, megdermedt.

– Üdvözöllek, Angron!

A férfi nem nézett körbe. Nem mert, de mégis mozgást látott a szeme sarkából. Meg se moccant, csupán hallgatott.

– Nem is akarod tudni, hogy ki vagyok?

– Akárki is, nem vagy itt. Csak hallucinálok.

– Ez sértő feltételezés.

Angron úgy döntött, hogy inkább szembenéz azzal, ami várt rá, bármi is volt az. Felegyenesedett és amikor felemelte a fejét, majdnem hátra esett ijedtében.

A sziget körül hatalmas csápok tekeregtek, szemben vele pedig egy majdnem öt méter magas női alak emelkedett ki a vízből. Nem volt rajta semmi, de az egész testét ezüstös pikkelyek borították. A fején, ahol a szobrokon a haját ábrázolták, hosszú, mozdulatlan csápok lógtak. Deréktól lefelé a vízbe lógott, ám az oldalt tekergő csápokat ugyanolyan színű pikkely díszítette, mint a felsőtestét. Négy karja volt, mindegyiknek három-három hosszú ujja, közöttük úszóhártyákkal. Hosszúkás arcán orra nem volt, de a szája folyamatosan mosolygott, akárcsak a szobrain. Hat szeme volt, két oldalon három-három, és mind vakítóan kék fénnyel izzott. Úgy tűnt, mintha az egész aurája enyhén ragyogott volna körülötte, fényt vetve a barlang sötét szikláira. A karjai és a felsőteste folyamatosan tekergő mozgásban volt, amely Angront egy táncosra emlékeztette, akit korábban látott.

Az elméje mélyén egy név ugrott be.

– Mirella? – bökte ki végül bizonytalanul.

A hang a fejében nevetni kezdett, ám Angron látta, hogy a nő szája egyáltalán nem mozdult se akkor, se beszéd közben.

– Igen.

– Az nem lehet… Nem lehetsz valóságos…

– Biztos vagy benne, hogy így kell beszélni az istennőddel?

– Nem vagy az istennőm. Nem hiszek benned. Sosem hittem.

– Gyerekkorodban hittél.

– Csak azért látsz a fejembe, mert én képzeltelek ide! Nyilvánvaló, hogy tudod azt, amit én is!

A nő oldalra döntötte kicsit a fejét és tovább mosolygott. Nem válaszolt.

Angron éppen ki akarta nyitni a száját, hogy kérdezzen valamit, amikor az egyik ezüstös csáp felé lendült, megragadta a derekánál és felkapta. Ahogy kapálózott, egy másik is odalendült, és rácsavarodott a felsőtestére, leszorítva a karjait. A kettő együtt felemelte Mirellához, szinte olyan közel, hogy hozzáérhetett volna az arcához.

Úgy érezte magát, mint egy halászhálóban vergődő, tehetetlen hal.

Közvetlen közelről bámult bele a nő ragyogó szemeibe, majd a csápok szorítani kezdték, egyre erősebben. Néhány másodperc után Angron úgy érezte, hogy ha ezt hagyja, össze fogják roppantani a gerincét.

Ahogy így lógott a levegőben, akár képzelgett, akár nem, szörnyen tehetetlennek érezte magát. Ki akart innen jutni.

– Rendben – nyögte ki. – Rendben, értem.

Válaszul a szorítás enyhült, de Mirella nem rakta le.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte egy rövid hallgatás után Angron.

Mirella hullámzó mozgással döntötte oldalra a fejét.

– Te jöttél el hozzám.

– Nem akartalak megzavarni, csupán keresek valamit. Kérlek, tegyél le!

Mirella arckifejezése nem változott, de a felső két karját összefonta és mintha elgondolkodott volna.

Pár pillanattal később a csápok visszaeresztették Angront a szigetre, majd visszahúzódtak oldalra, a vízbe. Nem maradt más a felszínen, csupán Mirella ezüstösen csillámló, hullámzó felsőteste.

Angron érezte, hogy mindene sajgott. Fogalma sem volt arról, valóban képzelődött-e.

Kezdte megérteni, miért tértek vissza olyan furcsán azok, akik bemerészkedtek ide.

– Mit keresel? – kérdezte az istennő kíváncsian.

– Járt itt egyszer egy külvilági. A neve Hyraus volt. Hozott valamit. Szükségem van rá.

Mirella mosolygó arckifejezése mélázóvá vált, mintha a semmibe tekintett volna.

– Igen, külvilági volt. Kicsi és furcsa… Soha nem láttam még hozzá hasonló lényt. Érdekes volt elbeszélgetni vele, megtudni, mi is van odakint. Olyan fiatal volt, de olyan magányos… Megkértem, hogy mesélje el, honnan jött és miért.

– Hozott ide valamit – ismételte Angron.

– Így van.

– Azt is tudod, hogy hol van? Segítesz nekem? Nagyon fontos lenne megtalálnom.

– Miért?

Angron kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, ám rájött, hogy valójában fogalma sem volt, miért volt fontos ez az egész küldetés.

– Magad sem tudod, mi az és mire jó, mégis itt vagy és keresed. Miért?

– Hiszek abban, hogy fontos. Kérlek, segíts nekem!

– Feltétel nélkül bízol a külvilágból befogadott nő szavaiban. Miért?

– Sephra sok mindenről tud, amiről én nem. A felettesem, a barátom és mindig jót akart nekem. Hiszek abban, hogy tudja, mit csinál.

Mirella arckifejezése mintha megváltozott volna.

– Az az idegen, Hyraus… Menekült. Kétségbeesett volt. Azt kérte tőlem, hogy védjem meg azt, amit ad nekem, bármi áron és ne adjam senkinek se, aki nem méltó rá. Azt állította, csupán ketten méltóak rá, a két fia. Te nem vagy egyikük sem. Miért lennél méltó rá? Mi a szándékod vele?

– Ezeket Sephra jobban tudná. Én… Én csupán annyit tudok, hogy el akarja vinni a kardot az uralkodónak. Azt reméli, hogy ezzel megakadályoz valamit, de… Én… Nem tudom, mit…

Angron hiába gondolkozott a megfelelő válaszon, rájött, hogy valóban fogalma sem volt, mi is volt a cél.

Mirella kiegyenesedett.

– Az uralkodónak? Ugyanannak, aki elől Hyraus menekült?

– Nem! Nem. Néhány éve már új uralkodónk van.

– Ki az?

– Nem tudom.

– Akkor honnan tudod, hogy valóban valaki más az?

Angron ekkor kifakadt.

– Nem tudom! Semmit sem tudok! Én csak parancsokat követek!

Mirella egy ideig elgondolkodva nézett le rá. A csápjai meg-megrezzentek a víz alatt. Olyan volt, mintha az igazságot próbálta volna meglátni a férfi arcán.

Az istennő ekkor elfordította a fejét és a falakat kezdte szemlélni.

– Én is láttam őt. Valamikor nagyon régen… Magam is láttam az uralkodót, jóval azelőtt, hogy apád a trónra került volna. Meglátogatott engem. Gyűlöltem minden pillanatát.

– Beszéltél vele?

– Igen. Kíváncsi volt rám. Mindig megéreztem, amikor idelátogatott Shoutára. Éreztem a félelmeteket. Hyrausból ugyanaz a félelem áradt, amikor eljött hozzám. Megpróbálta leplezni, de rettegett attól, hogy az uralkodó megtalálja. Pont ott állt, ahol te most és sírt. Tudta, hogy semmi esélye sem volt ellene. Csak menekülni akart.

Angron némán hallgatta a nőt, amikor hirtelen rájött arra, hogy olyan dolgokat hallott, amelyeket ő maga nem tudhatott. Ez nem lehetett kizárólag a saját képzelete.

– Tényleg valódi vagy? Isten vagy?

Mirella ekkor ugyanazzal a mosollyal hajolt előre. Hatalmas karjaival lekönyökölt a szigetre, és közel hajolt Angronhoz, aki ösztönösen el akart hátrálni, de egy csáp visszatolta.

A nő kinyújtotta az egyik nagy, hideg kezét és megbökte a férfi mellkasát. Egy ujja akkora volt, mint egy átlagos humanoid alkarja.

– Érdekes vagy. Ezt még senki nem merte megkérdőjelezni, aki idejött. Nem az vagyok, aminek odafent gondoltok engem. Nincsen varázserőm és nem teremtettem semmit. Viszont én vagyok a legősibb élőlény Shoután és minden, ami itt él, az az én leszármazottam. Titeket is beleértve. Nélkülem ti sem lennétek itt.

– Tényleg Ratternt szolgálod?

Mirella arcán megmaradt a mosoly, de a hangja haragossá vált. Felemelte az egyik karját, és akkorát csapott vele a földbe, alig néhány centivel a férfi mellé, hogy az egész barlang megremegett. Nem hibázta el. Egyértelműen figyelmeztetésnek szánta.

– Én nem szolgálok senkit!

– Nem akartalak megsérteni. Akkor eszerint valóban hallod, hogy miket mondanak neked a városban? Ahogyan most is hallod, amit én gondolok?

– Shouta összes élőlényének a gondolatát hallom és azt is, ha hozzám szólnak, de csak addig, amíg a bolygón tartózkodnak. Hála nektek, a tudatom, a nyelv, amit használok, folyamatosan fejlődik. Új információkra teszek szert. Tudom, nagyjából mi történik odakint. Bizonyos eseményekre hatással vagyok, de nem szeretek beleavatkozni a történésekbe. Képes vagyok megtenni dolgokat, de nincs olyan erőm, mint amilyet egyesek tulajdonítanak nekem. Megvannak a magam céljai, így csak annak segítek, akiről úgy gondolom, hogy hasznomat látom belőle. Most épp Rattern a legjobb eszköz számomra, így mellette állok, amíg jónak látom.

Angron bólintott. Ez sokkal logikusabban hangzott, mint az, amit tanítottak nekik a városban. Egy önző, saját céljaival foglalkozó ősi lény sokkal élethűbb volt, mint egy önzetlen istennő, aki a bolygót teremtette, de nem akadályozott meg semmi rosszat, ami történt.

– Jelentene neked bármi hátrányt, ha odaadnád a kard szilánkját?

– Nem igazán.

– Akkor kérlek add nekem!

– Szeretnék neked mutatni valamit a lehetséges jövődből. Azon az úton, amelyen most jársz, ezek a lehetőségek állnak előtted.

– Miért?

– Azt akarom, hogy lásd. Utána, csakis utána, ha még mindig vágysz rá, odaadom neked azt, amit Hyraus adott nekem. Ez az egyetlen feltételem.

Angron bólintott.

– Két jövőképed van. Magam sem tudom, melyik fog valóban megtörténni, csupán ezeket látom most, ahogy rád nézek.

Ekkor Mirella felegyenesedett, felemelte a két felső karját, és lassan körözni kezdett velük a víz fölött, míg a két alsó karjával a szigeten írt le köröket, felkavarva vele a spórákat. A szeme még fényesebben ragyogott, mint előtte. Ekkor ott, ahol a jobb keze ért a vízhez ért, valami megjelent, és elkezdett kifelé úszni. Amikor a partra ért, ott görnyedten megállt és lihegett, majd valamennyire kiegyenesedett és felemelte a fejét.

Angron lefagyott. Most látta önmagát először átváltozva.

A másik Angron észre sem vette őt. A ruhája szakadtan lógott rajta. Jobbra-balra forgatta a fejét, mintha látott volna valamit. A haja csapzottan lógott a beesett arcába, ami mocskos volt a szájából és a szeme mögül folyó vértől. Folyamatosan vicsorgott. A fekete szeme üres volt. Elkezdett járkálni, görnyedten, magában hangtalanul beszélve, időnként a levegőbe kapva hosszú karjaival.

– Tudom, hogy ez akkor vagyok, amikor átváltozom… Miért mutatod meg ezt nekem?

– Azért, mert ez a jövőképed soha többé nem fog visszaváltozni.

Angron érezte, hogy lüktetni kezdett a feje és égni kezdett a szeme, annak ellenére, hogy a valódi formájában képtelen volt sírni. Összerezzent, amikor a szörnyeteg énje elvánszorgott mellette, majd karmos kezével belenyújt a vízbe, kihúzott valamilyen élőlényt és leharapta a fejét.

– Mi a másik?

Mirella ekkor hozzáérintette a bal kezét is a vízhez, ahonnan egy másik alak kezdett el kiúszni a vízből. Egy másik Angron volt, egyenes tartással, komoly tekintettel, azonban a ruhája egyértelműen a lázadók színeit tükrözte.

– Lázadó lennék…?

Bárhogy is, ez még mindig jobbnak tűnt, valami azonban itt sem stimmelt. Az új Angron járkálni kezdett, ahogyan a másik is tette. Lassan mozgott, mintha a tagjai nehéz fémből lettek volna. Az arca kifejezéstelen volt. A szeme üvegesen, teljesen élettelenül meredt maga elé. Egyetlen egyszer sem nézett körbe. Nem is gondolkozott.

Olyan volt, akár Daron androidja. Élettelen.

Angron előre hajolt és szinte öklendezni kezdett. Mindez lehetetlennek tűnt. Nem tudott semmiről, ami egy élőből ilyen robotot csinált volna.

Mirella hangja halkan felnevetett.

– Ha ezen az úton mész tovább, ebbe a két irányba tart a sorsod.

Angronnak elege volt. Szabadulni akart innen.

– Egyik sem történhet meg! Kell, hogy legyen valami megoldás! Mondd meg, mi az, kérlek!

Mirella két csápja előre lendült, megragadták a két másik énjét, egyetlen mozdulattal kettétörték a gerincüket, majd lesüllyedtek velük a víz alá.

– Megmondtam, Angron… Ha ezen az úton mész tovább, ez vár rád. Mondd hát meg nekem… Továbbra is szeretnéd megkapni a szilánkot?

– Mégis mit kellene tennem? – kiabálta hisztérikusan a férfi. – Hagyjam ott a többieket?!

Mirella ekkor kinyújtotta az egyik kezét és szétnyitotta az ujjait. Hatalmas tenyerén egy zöld fényű tárgy feküdt.

– A választás a tiéd, Angron… Talán már késő. A sorsod mozgásba lendült, amikor visszajöttél Shoutára.

A férfi kétségbeesetten meredt a szilánkra.

Nem lehetett igaz az, amit látott. Talán csak a saját elméje próbálta meggyőzni, hogy ne tegyen semmit. Így vagy úgy, Sephra talált volna megoldást arra, hogy megszerezze, amit akart. Ráadásul a nő sosem hagyta volna, hogy végleg átváltozzon, ahogy azt sem, hogy a lázadók közé álljon.

Angron visszafogta a félelmét és elvette Mirella kezéből a szilánkot. Közelről akkora volt, mint az ő alkarja.

Az istennő leeresztette a karját és megingatta a fejét.

– Hyraus hatalmas hibát követett el, amikor megalkotta a kardokat. Ezeknek nincs helye halandó lények kezében. Nem hoznak mást, csak bajt. Ennek ellenére remélem, sikerül a megfelelő módon felhasználnotok őket.

Angron megrémült, amikor a nő visszabukott a víz alá, őt pedig ezzel együtt egy hatalmas hullám sodorta ki. Néhány pillanattal később már nem a barlangban volt, hanem kívül, az óceánban.

Megpördült, hogy visszanézzen. A bejárat ott volt alatta néhány méterrel, feketén ásítva és félelmetesen. Felmerült benne, hogy visszamegy, de aztán észrevette, hogy a sodrás nem állt le. Nem tudott volna még csak a közelébe úszni se miatta. Bármi is volt odabent, tudta, hogy ő már nem találhatta meg.

Lenézett és észrevette, hogy a szilánk felhasította az alkarját, amikor kisodorta őt a víz, ám a sebhely máris elkezdett összeforrni.

Angron megremegett. Nem értette, honnan jött ez a képessége. Nem ismert senkit, aki rajta kívül képes lett volna öngyógyításra. Ő maga is csupán azóta volt, amióta a szörnyeteg létezett.

Megrázta a fejét és úszni kezdett felfelé. Már nem élvezte a víz simogatását. Nem csodálta, hogy mindenki megváltozva tért innen vissza. Fázott. Félt. Minden alkalommal megremegett, amikor eszébe jutott a két másik énje. Nem tudta, hogy valóságot látott-e, vagy csupán képzelgett, de azt remélte, sosem fog rájönni.

The Emperor – Chapter 10. – The Prince

Chapter 10

The Prince

The boy crawled on the ground, trying to find his way, but he was unable to do so. Darkness surrounded him, and the corridors were like a labyrinth.

They were following him. He knew they were following him, no matter how fast he tried to move. When they grabbed him by the hair, the boy cried out.

Serion woke up. His heart was pounding, his hair sticking to his forehead. He wiped his eyes and looked around trembling. In a few seconds, he realized he was safe. The night lamp he had left on had burnt out. The darkness outside the city seemed to yawn hungrily, as if it wanted to devour him.

The man quickly got up and turned on the light. The brightness calmed him.

He stepped into the shower, and after starting the water, he sat down and stared ahead with his knees pulled up..

He was sure that something had changed in the city. Yesterday, when they landed, he had seen it as so magnificent, so perfect… Now, all of that had simply faded away. For a moment, he almost longed for the peace he felt the previous night.

He shuddered when he thought about how he had acted at dinner. He had shouted loudly, laughed at everything, and babbled incessantly. That wasn’t him. Shouta had changed him. He felt that they were in danger. Last night, by mentioning the shards to him, everything came back to him, and he suddenly looked at the city in a completely different way. He had no idea what had happened, and Sephra and Angron, who could have enlightened him, were almost constantly together, which was annoyingly too much time.

He couldn’t get his oath out of his head, but at times, he was unable to think of anything else. He was attracted to the woman. Too much so. It had always been that way, every time he saw her on the starship, but at other times, she was surrounded by a thousand other soldiers. This time, however, she was close to him, and there were hardly any others around.

When he finally dressed and went out, he saw that Solar and Daron were already in the hallway, but they still didn’t notice anything. They didn’t remember why they were here. The girl was hugging the boy she had wanted to kill, and he was laughing along. They were not themselves.

He greeted them uncertainly. They looked at him, and embraced him while laughing. Serion hated touches, and he was very close to punch them in the chest.

Then he realized that they didn’t have their weapons. He didn’t see the little blaster of the girl either. It was certainly not in the room. Their disappearance troubled him. He was sure they couldn’t have locked their doors. Maybe someone had entered on the Chancellor’s orders and taken all the weapons.

The planet’s attractions no longer interested him. He wanted to get away from here.

That’s when his other two companions arrived. Together, thought Serion grumbling when he saw them.

Sephra nodded to him before speaking. “Good morning! We thought we’d be better off splitting up today because it’s easier to investigate in two groups. The three of you will go together, and I go with Solar.”

Barely had she said this when the girl embraced the admiral, laughing. “Let’s go!” she exclaimed cheerfully and began dragging her along. The woman waved awkwardly to the others and left with Solar.

Serion turned to the prince. “Do you seriously think we should be looking within the city?”

“No, but perhaps we’ll find someone who knows something.”

“Like one of the council members?”

“They would never reveal anything to us. They’re too afraid of Rattern.”

“We can make them even more afraid of us,” Serion said thoughtfully.

Angron just shook his head and then started walking ahead of them.

After just a few corridors, they reached a much busier area. The Tencous, who saw them, bowed, and occasionally one of them even spoke to them, but Angron managed to shake off these unwelcome onlookers quickly.

Serion also observed that these beings here didn’t actually do anything, but they did it enthusiastically. They just wandered around and chatted with anyone they came across. None of them seemed to be working. When he asked about it, Angron explained that these were the elite class, and they rarely engaged in anything useful. Those they did any work were most likely not part of the upper echelons; rather, they were outsiders or immigrants. However, no matter where Serion looked, apart from themselves, he didn’t see a single outsider.

Daron enthusiastically asked Angron all sorts of questions. After a few minutes, the prince gently inquired whether he was still drunk. The boy admitted he had stolen a bottle of alcohol from the throne room the previous night, to which the prince shook his head.

Serion trailed behind them by a meter and occasionally glanced back. Someone was following them. His sharp senses rarely let him down, and he spotted that they were indeed being watched.

He wanted to warn Angron, but the prince silenced him with a glance. His expression clearly indicated that he was aware of what he wanted to tell him.

“Don’t worry! Whatever they want, they dare not openly attack us. It’s prohibited by the Kha.”

“At least there’s some use in that nonsense,” Serion remarked.

Angron grinned and lit a cigarette.

“You’re lucky Rattern didn’t hear that, or he would’ve taken your head off.”

“Try me!… Do you have death penalty here?”

“Only for treason. My father preferred to exile or imprison criminals.”

“These statues are really annoying,” Daron spoke up, entirely unrelated to the conversation. “We have walked past like eight of them in one minute.”

After blowing out a big puff of smoke, Angron responded, “There were a lot more than that. You’ve forgotten to look up.”

“Why are they everywhere? They’re very creepy.”

Serion tilted his head to the side and examined one of the statues more closely. Regardless of what his companions said, he found them rather fascinating, especially their dark, smiling faces.

Yes, he decided, Mirella was beautiful.

***

The capital city had no street names. It consisted of five massive sections connected by long glass corridors. These five parts included the entertainment center, residential district, shopping center, work center, and the last one, which everyone simply called the royal area. It was too large to explore the whole thing in such a short time, and according to Sephra, it wasn’t even worth it. She knew the entire city well and have seen that all sections were essentially the same, with one fancier than the other.

They were in the royal center. Although, due to the planet’s wealth, there were no truly poor areas and no unemployment, this is where people with titles and ranks lived, as well as those who were especially loyal to the High Council, particularly the Chancellor. The other four council members were only there for decoration and didn’t really have a say in anything. They did what Rattern wanted, but he knew that the people might have turned against him if he hadn’t at least kept up the pretense.

The scenery here didn’t differ much from what they had seen in the throne room. The Tencous had a penchant for filling every available space with statues, shells, and corals. Moreover, they loved to adorn the more prestigious homes or areas with pearls to express that important individuals resided there. Occasionally, when they found larger pearls, they didn’t have the heart to blend them in with the rest but suspended them, making it appear as though a multitude of stars hovered above their heads. The same went for the brighter shells, which were often placed on the walls to make them even more ornate. Solar couldn’t get enough of the places where the walls seemed covered in millions of bright shimmers, which turned out to be crushed, shiny stones brought up from deep caves.

As they walked, Sephra talked about everything that interested Solar. They passed by many peculiar buildings, and the girl wanted to know their functions. Sephra was more than willing to explain all of it. Meanwhile, she kept her eyes open, watching for any suspicious movements. However, the Tencous didn’t pay much attention to them. Everyone went about their business, exchanging greetings with them. They carried out their daily tasks with clockwork precision, as if they were programmed. Sephra half-smiled, taking all this in, while discussing pearls with the girl.

During the reign of the king, the people lived more freely and comfortably, but Rattern was much stricter. The woman knew precisely what happened to those who opposed the Chancellor’s will. It was no accident that everyone obeyed him so zealously. He had been in power for so long that perhaps people didn’t mind the rule of the Kha. Maybe they grew used to it. Maybe they even agreed with it. It didn’t matter. It wasn’t her job to judge, yet sometimes Sephra hoped that the king would one day gather the strength to return and punch Rattern until he moved. She would have done it herself if she could, especially for Angron.

At this point, Solar interrupted her houghts and pulled her over to a statue.

“Look! There’s one this size!”

“Yes, that’s Mirella.”

Sephra hadn’t seen any depiction of the goddess in a very long time, so she leaned in closer and examined it more carefully. It was exactly like all the others. They portrayed her as a perfectly shaped, beautiful humanoid woman, which led Sephra to suspect that these might have been made in the last forty years when humanoid anatomy became fashionable, and everyone wanted to look as if they were born that way.

Mirella had long, flowing hair that reached the floor, signifying that she was privileged compared to the ordinary aquatic people who may not have had the money for implants. In fact, Sephra knew that most Tencous envied those who had natural hair. Her dress had a deep neckline and spread around her, giving her the appearance of floating. This, too, suggested that they were not content with the forms of their own race, as tencous women didn’t have breasts since they had no use for them. Of course, instead of fins, she had legs. With her two arms outstretched, she held something up. It was a small sphere, presumably representing the planet. It would have been beautiful if her face had been different. For some reason, instead of a kind and benevolent expression that would be expected of a goddess, her face was twisted into a sinister, wild smile, revealing her sharp teeth. All this made her look explicitly wicked, ruining the overall picture. The entire statue was made of white marble, but her eyes were shining blue gemstones.

Sephra would have guessed that whoever designed this form didn’t particularly like Mirella, but for some reason, the people liked it.

“From what are they made? Why do they have so many of them?” Solar asked.

“I recall they import some kind of marble for them from somewhere. I think Rattern is completely infatuated with her. He’s convinced that Mirella hears him and the more places she observes from, the safer the city is,” Sephra explained.

“Angron told me about her on the ship! Moon Princess and all that! Oh, and that he doesn’t believe in her.”

“Nobody, who has any sense, believes in her. There are no gods.”

Just as they were about to continue, Sephra stopped in her tracks, furrowing her brows and looking around intently. She was certain that danger was approaching from somewhere. She had spent enough time in aerial battles to develop this sense. She scanned her surroundings, but couldn’t see anything approaching with ill intent. Eventually, she grabbed Solar’s arm and pulled her along.

A few seconds later, something heavy crashed down precisely where they had been standing. It was another, much larger statue of Mirella. It shattered into pieces, and her head rolled right in front of them. Nearby Tencous onlookers let out terrified cries and quickly gathered around, asking if they were okay.

Solar tried to reassure them as Sephra looked up. She couldn’t see anyone above who might have pushed it.

She struggled to shake the uneasy feeling that overcame her when she looked at the grotesquely smiling face of the statue. It made her feel just like she did when she was a child visiting here. Mirella’s gaze had terrified her so much that she would cry and run away from every statue she saw. After a while, she managed to get used to them, but the bad feeling never quite left her.

“We’re fine,” she said, trying to reassure herself as well.

Solar quickly brushed off what had happened and stopped on one of the glass walkways. She enthusiastically pointed outside to a crack running just below them, which stretched out as far as they could see, thanks to the lights. Upon her request, Sephra briefly and indifferently explained how these formations influenced the city and that they sourced the multitude of colorful shells from deep within to decorate everything.

“Look!” Solar exclaimed, pointing upwards.

A massive creature slowly swam over their heads, casting a dark shadow on them. Its outlines were defined by the city’s lights. Sephra had seen plenty of them and wasn’t very excited, but she decided not to show it.

Solar felt great in the woman’s company for two reasons. She had always been observant of the current fashion, but she never looked humanoid herself because she never had enough money for implants. She used to envy everyone who had them or was born with such form. At the beginning of their journey when she first pictured Sephra, she had imagined an attractive humanoid woman, and she was actually a bit jealous. However, now that she had seen her in person, she realized she was wrong. Sephra was indeed humanoid, but she was also muscular, tall, and overall not very feminine. In fact, she thought her face was feminine, but her lack of curves made her look quite similar to a humanoid male. The girl was somewhat happy about this, even though she was embarrassed about it.

The other reason was that the woman seemed to know everything. She could tell her about anything she asked, making it impossible to get bored in her company.

“Tell me, how do you always know everything about everything? Whatever the question is, you always have an answer.”

Sephra, for the first time, seemed to smile and proudly lifted her head.

“I’m constantly reading. Well, at least I used to read when I had the time. I love learning new things. The planet where I was trained had a huge library, and I spent all my free time there.”

“So you didn’t have much time for males, I guess,” Solar probed. “Or females.”

“I wasn’t interested in anyone who was there. The one who interested me was far away.”

“Who was that?”

“It’s not important anymore. I’ve given up on him.”

“I see. I learned to read very late… We don’t have books at home, and on Darella, very few of those I lived with could read.”

Sephra stopped and looked out of the glass, gazing into the darkness. Solar, no matter how she turned, couldn’t see anything.

“Knowledge is a great power, Solar. Much greater than an entire fleet of starships. It can be easily used as a weapon.”

“It sounds as if you’ve already had to use it.”

“Perhaps I had to. You see, there are three ways of life. There are those who know nothing. They have no information about anything, so they’ll believe anyone. They are easily influenced and will never become leaders. They will forever remain behind the others. Then there are those who possess some knowledge. They become minor leaders, have some power but will never rise far. This is the average. The third group is the one with a vast amount of knowledge. They are the ones who can do anything. With their knowledge, they gain real power. Unless they are pushed out of their position with a huge force, they do whatever they want and for as long as they want. I belong to this group… The former Emperor belonged to this group as well.”

Solar contemplated for a few moments. “So, if you have so much power, then you could become a ruler yourself because of it. The Emperor of the Galaxy, I mean, the Empress!”

“Maybe that’s my goal.”

Solar began to laugh, but after a few moments, she stopped. Sephra didn’t laugh with her. She didn’t even smile.

***

The outsiders didn’t consider Shouta the most beautiful planet for no reason. They saw what they could see, and it convinced them plenty. However, none of them knew what was hidden beneath the city. They never descended to the lowest level.

Rattern stopped in front of a statue and looked around one more time, just for the sake of security. Nobody could know the secret entrance’s location. Of course, there was an official entrance that led to the prison, but it wasn’t used. The few Tencous and robots working down there never came up. The guards didn’t let anyone up or down, and there was no need for them here because nobody knew the secret passage.

The entrance was one of the reasons he had so many statues everywhere. A single statue would have been too conspicuous; dozens were less so. He grabbed the edge and, after a bit of effort, pushed it aside. His age was showing. Although their species lived twice as long on average as others, it was no longer enough for him. He thought that time had flown too quickly; there was still so much he had to do. He came to power too late. He wanted to reshape Shouta, but it would have taken many more years.

He touched the gold medal he always wore around his neck and placed it near the recess hidden behind the statue. A few seconds later, the secret entrance opened, and he sneaked inside. He pulled the statue back in place, and the door closed behind him.

He walked down a simple, dark corridor. It lacked all the grandeur and radiance found above. There was no need to impress anyone down here.

He reached the prison, which was dark and silent. The only light came from a blue light strip running along the ceiling and the white energy barriers of the cells. Rattern strolled past them, not paying any attention to the beings imprisoned inside. The king wasn’t as strict as he was. The Chancellor didn’t just banish criminals; he gave them the fate they deserved. As for keeping the occasional outsiders who poked their noses into his affairs… No one was bothered that a visitor occasionally disappeared because it rarely happened, and besides, accidents can happen anywhere.

When he reached the end of the corridor, he stopped in front of an empty cell for a moment and shuddered. He remembered the sight of Angron tearing his little brother, Azrin, and a young maid apart in there. He never wanted to set foot in there again.

He turned away, opened the next hidden door with his pendant, and entered.

The few Tencous he had working down here were terrified. They were the best minds in the city, and he had gathered and brought them down.

Rattern had always been interested in various experiments and enjoyed working on them. In his youth, he wanted to be a scientist, but life took him in a different direction. He himself had created the virus that got out of control. He regretted it, but what was done was done. Unfortunately, he no longer had enough time to be down here all day, so he had to make others work.

His prisoners had been living down there for a long time and proved to be very useful. Initially, some of them tried to escape from him, but they all ended up in the prison. The rest gave up the struggle. Rattern didn’t understand what their problem was because he provided them with everything they needed for survival.

He greeted them loudly, and most of them mumbled something in response before returning to their work. Rattern walked past them and went into the sideroom, filled with various contraptions. He was only interested in the small vials arranged in rows on the wall. He slowly inspected them, not really sure what he was looking for.

With a sad smile, he picked up one of the vials containing green powder with tiny grains at the bottom. This vial contained the virus that had infected the queen and her daughter. When it had already wiped out half the city, the Chancellor had to admit that it was time to stop it. Of course, he didn’t stop it, at least not directly. Shouta had advanced medical technology and tried very hard to develop an antidote, but they had no idea what kind of virus it was or what needed to be stopped. If he hadn’t smuggled the substance to them, they would never have found out in time. Nevertheless, he kept a small amount of it as a reminder of the perfect crime he had committed without anyone finding out.

Turning to the side, he noticed a small vial that he himself hardly dared to touch. It contained a silver-colored liquid. Although he liked the color, there was something about its consistency that repelled the Chancellor. If he had to describe it in one word, he would have said slimy, although perhaps even that wasn’t the best expression for it. It was what he got from the former Emperor many years earlier.

He had no idea if there was an antidote for it or even what it was exactly. It was the only thing he didn’t dare to experiment with after seeing the effects it had on Angron and the other three subjects, all of whom died as a result of the transformation. Rattern didn’t know what the Emperor intended to achieve with this, but he was grateful that it was never mentioned again.

However, when the transformation occurred, he had to do something. He couldn’t have get Angron killed, but he couldn’t let him go in this state either. Rattern had to sit down to figure out something with the prince. He only opened the vial one more time to try to figure out how to stop the creature Angron had become. The monster watched him whenever he passed by. Tense days passed before he found something that briefly pacified the entity. Then, one time, when his attention wavered, a girl helped Angron escape and stole part of the developed substance and a few drops of the silver liquid. When Rattern reviewed the camera footage, he wished he could have torn Sephra’s head off for what she had done. On the other hand, Angron had left, so it was no longer his concern.

His days passed in anxious waiting, but no one returned to hold him accountable for what had happened. He didn’t care about the theft or the rescue. Rattern got rid of everyone who had served as a guard at that time or had suspected him even for a moment. He didn’t conceal Azrin’s death, and people blamed Angron for the death of his brother.

However, now that he saw the prince again, he felt that he had to get rid of the evidence of his previous actions.

He jumped when someone knocked. One of the scientist men peeked in through the door.

“Sir… Would you like to see our progress? There has been some advancement…”

Rattern turned his back to the shelf and nodded, then quickly strode into the other room.

In the past, when he first tasked the scientists with developing something for him, they conspired to poison him. However, they had forgotten that the Chancellor was not stupid. He randomly selected one of them and administered the first dose of the substance to him. The others watched in horror as their colleague went through agony. Rattern calmly turned to the remaining Tencous and casually informed them that he didn’t like being double-crossed. Then he simply turned on his heel and walked away, leaving them with the corpse. He didn’t punish them; this was enough punishment for them. His captives quickly understood that it wasn’t a good idea to provoke him.

Now, he stood in the corner, arms folded, with a bored expression as they administered the currently developed substance to one of the prisoners. In his nervousness, he merely shrugged when the outsider woman’s arm healed.

***

Nightfall brought a change to Shouta. During the daytime, the city was brightly lit by the numerous lamps, creating the illusion that daylight reached even into the depths of the ocean. But at night, most of the lights were extinguished, and the city was enveloped in almost complete darkness, much like it should be deep in the ocean. The only area still illuminated at this hour was the entertainment center, but it was quite far away. It wasn’t that the city became dangerous at night, but the eerie silence could easily unnerve anyone.

Not to mention the terrifying statues, Angron thought. They were simply frightening, so he would sprint past them whenever he had to go near one. The darkness, like for his fellow aquatic beings, posed no problem for him. The lights were more like decorations; they weren’t essential for his vision.

He handled the situation much better than he expected, and it filled him with hope. He didn’t panic, and only got angry once. He had seen Serion regain consciousness, and he didn’t need to watch over him anymore; he was now capable of taking care of himself. Angron had left the man with Daron. Solar had also returned to their accommodation, but he didn’t know where Sephra had disappeared to, although he wasn’t worried. She could take care of herself.

Even though his own acquaintances were now adults, he needed to find someone who moved in higher circles. He sought out his father’s old friend to discover how they felt about him.

He came to a halt when he saw something on the wall. It was a mosaic picture that had been made over fifteen years ago, depicting his family, yet it was still as colorful and vibrant as when it was created. He and his little brother, Azrin, stood side by side, wearing happy smiles. Their younger sister, Lyna, who was barely five but already a poised little lady, stood in front of them. The young girl with her back straight and a radiant face looked ahead while holding Sephra’s hand with one of her small hands. Behind them stood the king and the queen, both exuding pride. His mother was beautiful, even though she had altered her appearance as well. Her skin was a pale lavender color, but she hadn’t concealed her scales. Her black hair reached her shoulders. Her face bore some resemblance to the original round shape, and her eyes were also lavender. Maybe it was Sephra’s appearance that had inspired her, or she wanted their adopted daughter to feel less like an outcast. Angron had never asked.

He locked eyes with his father’s image for a moment. His father had always been much more dignified than he could ever be. Angron had never thought he could measure up to his father, even though his parents had believed in him.

He never wanted to be a king. He had no desire to rule. He preferred to be free.

He turned his head and silently faced his own childhood picture. His younger self appeared happy, surrounded by those he loved. None of that remained.

He hurried on, unable to bear the sight of the happiness he had lost long ago. Soon, he turned onto the corridor he was looking for. He passed by the uniformly ornate doors until he found the one that belonged to his old acquaintance. He knocked.

A few moments later, the door opened, and an elderly man peered out, looking exactly as a genuine Tencous should, since he had no implants. His beautiful turquoise blue scales slightly shimmered, as he was balancing on his massive fin. His head, sharp teeth and large black eyes briefly startled the prince.

“Angron?” the elderly Tencous asked.

“Yes, it’s me.”

The door swung open wider. There was no anger visible on the elderly Tencous’s face for being interrupted. He didn’t seem enthusiastic, happy, or nervous about seeing the prince.

“They whispered that you had returned. Come in!”

Even if Angron hadn’t known the man, he would have been able to tell how wealthy he was. His home wasn’t larger than others in the city due to limited space, but the furnishings revealed everything.

Looking out the window, Angron marveled at the view. The royal district sat slightly higher than the other four, granting him a view of a portion of the city below. The lights of the entertainment district stood out even more against the darkness. The elderly tencous had a few electrical appliances in the apartment, but his focus was elsewhere. He bought only what was essential, as he didn’t really need more. The emphasis was on his furniture. Everything was intricately carved out of coral. After all, his kind loved luxury. Angron even spotted a small statue of Mirella just for variety, and countless books—actual handwritten books—lined the shelves. There were some colorful shells and pearls, just like outside, and a huge aquarium filled with unique fish. Angron didn’t particularly like this. He never felt comfortable when aquatic animals were confined, especially when a simple look out the window would suffice to see them.

He looked away and tried to be as polite as he could.

“We haven’t met in a long time. I hope everything has been fine with you since.”

The old man didn’t respond. He observed Angron for a moment and then went to a cabinet made of exquisite material, taking out a bottle filled with the dark green, sparkling liquid they had drunk during dinner. It was the planet’s most popular alcoholic beverage. Perhaps the only thing everyone enjoyed, and it was locally produced, although Angron still had no idea what it was made of precisely. Maybe it was better this way. He only knew that his parents particularly liked it. As a child, they allowed him to taste it once after he begged them several times. He remembered less fondly how much they enjoyed it when he grimaced and tossed the bottle aside.

The old man brought him a pearl cup and handed it over.

“You’ve grown up.”

Angron couldn’t come up with a smart response to this, so he awkwardly nodded and sat in one of the coral-carved chairs. He remembered how much he used to hate formal politeness.

“I’m sorry I’ve intruded in the middle of the night, but I felt this was the only time I could come without anyone noticing. I need information.”

Silence followed. Angron waited for a response, but when none came, he continued.

“A few years ago, a famous outsider had to come here. His name was Hyraus. He probably brought something that I want to find. I need to know where he went when he was here.”

“I remember him. A strange outsider. He met the Chancellor almost immediately. Your father wasn’t here then. Rattern was very odd that day. I don’t know what they talked about, but the outsider was granted permission to leave the city. We didn’t understand. Rattern hates the thought of outsiders contaminating our ocean, yet he approved. When Hyraus returned, he, too, behaved oddly. He left the planet almost immediately. We haven’t seen him since. I tried to ask the Chancellor what happened and why he allowed anything for an outsider, but I didn’t quite understand his answer. He mumbled something about Mirella agreeing with the outsider and then left. That’s all I know about it.”

Angron couldn’t understand how all of this could have happened, but at least the information confirmed his suspicion that Hyraus had been here.

“Do you know exactly where he went?”

“They didn’t tell us anything about that. He just came here, and then he left.”

“I see.”

“Why did you really come back? Honestly! Don’t tell me it’s about outsiders!”

“What?”

“Come on, my boy! It never even crossed your mind to reclaim power?”

Angron remained silent.

The old man sighed.

“I thought as much. You better get this out of your head now. We will never let you return. Everyone knows what you did.”

“You know I didn’t want to…”

“No need to say anything. You ran away from responsibility, and your father abandoned us all when he left. No one was left here to reassure and protect us. Rattern at least held the people together.”

“But he’s a tyrant!”

“Of course he is!”

“He’s instilling fear in all of you!”

“Everyone knows it, and yet we stand with him! You know why? Because he stood by us when it mattered. After you left, and there was no one in power, the city almost fell into civil war. And he, as your father’s deputy, did everything in his power to prevent it. He didn’t abandon us like you did! Since then, there’s been peace, Angron. Don’t try to disrupt it! Nobody needs a drugged ruler.

“I’m not drugged!”

“Of course you are! I saw what you did at dinner. The people fear you more than they fear Rattern. If it came down to it, we would all stand with him. You are nothing to us.”

At this point, the old man shook his head, got up, went to the door, and opened it.

“It’s time for you to go, Angron! In memory of my friendship with your father, I won’t inform Rattern that you’ve been here. But you have nothing more to do here. I hope you got enough information from me.”

Angron wanted to say so many things, but he couldn’t find his voice. Instead, he silently put down the untouched goblet, got up, and headed towards the door.

“One more thing. Don’t look for the others! They probably won’t even open the door for you. I thought you should know this. Farewell, Angron! Go and find what you came for, and then leave Shouta! I hope we never see each other again.”

The door closed.

Angron stood still for minutes, unable to move. He stood there, alone in the darkness, still unable to believe what he had heard. His former friends, who he thought were his allies, had abandoned him. If even they weren’t with him, it meant he couldn’t count on anyone. His people would never stand by him.

For a few fleeting moments, he continued to stare at the closed door in front of him. Then, he turned on his heel and left. He wasn’t angry, just deeply disappointed.

Az Uralkodó – 10. fejezet – A Herceg

10. fejezet

A herceg

A fiú a földön kúszva próbálta megtalálni az utat, de képtelen volt rá. Teljes sötétség vette körül és a folyosórendszer egy labirintus volt.

Követték. Tudta, hogy követték, bármilyen gyorsan is próbált haladni. Amikor megragadták a hajánál fogva, a fiú felsírt.

Serion felriadt. A szíve vadul vert, a haja a homlokához tapadt. Megtörölte a szemét és reszketve nézett körbe. Néhány másodperc alatt felmérte, hogy biztonságban volt. Az éjjeli lámpa, amit felkapcsolva hagyott, kiégett. A városon kívüli sötétség éhesen ásított felé, mintha fel akarta volna falni.

A férfi sietve kelt fel és felkapcsolta a villanyt. A világosság megnyugtatta.

Beállt a zuhanyzóba, majd, miután folyatni kezdte a vizet, leült és felhúzott térdekkel nézett maga elé egy ideig.

Biztosan érezte, hogy valami megváltozott a városban. Tegnap, amikor leszálltak, még annyira pompásnak látta, annyira tökéletesnek… Mostanra mindez egyszerűen elmúlt. Egy pillanatig szinte visszasírta azt a békét, amelyet érzett előző este.

Megborzongott, amikor belegondolt abba, hogyan viselkedett a vacsorán. Hangosan kiabált, össze-vissza nevetett mindenen, ivott és megállás nélkül zagyvált mindenfélét. Ez nem ő volt. Shouta megváltoztatta. Megérezte, hogy veszélyben voltak. Tegnap éjjel azzal, hogy megemlítették neki a szilánkokat, minden eszébe jutott és hirtelen teljesen máshogy tekintett a városra. Fogalma sem volt, hogy mi történhetett, Sephra és Angron pedig, akik felvilágosíthatták volna, szinte folyamatosan együtt voltak, amióta megérkeztek. Idegesítően sokat.

Újra és újra eszébe jutott az esküje, de időnként képtelen volt másra gondolni. Vonzotta a nő. Túlságosan is. Mindig így volt, valahányszor látta a csillaghajón, de máskor körülvette őt ezer másik katona. Ezúttal azonban közel volt hozzá és alig volt velük más.

Amikor végül felöltözött és kiment, látta, hogy Solar és Daron is már ott álltak a folyosón, de még mindig nem vettek észre semmit. Ők nem emlékeztek arra, miért voltak itt. A lány viháncolva ölelgette meg a fiút, akit meg akart ölni, az pedig nevetve hagyta. Nem voltak önmaguk.

Bizonytalanul rájuk köszönt, mire a társai rápillantottak és őt is vihogva karolták át. Serion gyűlölte az érintést és nagyon közel járt hozzá, hogy mellkason vágja őket.

Ekkor jött rá, hogy nem voltak meg a fegyvereik. A lánynál sem látta a sugárvetőt. Az biztos, hogy a szobában nem voltak. Nyugtalanította az eltűnésük. Azt biztosan tudta, hogy nem lehetett bezárni az ajtajukat. Talán a kancellár parancsára valaki bejött, és minden fegyvert elvitt.

Már nem érdekelték a bolygó látványosságai. El akart tűnni.

Ekkor ért oda a két másik társa. Természetes, hogy együtt, gondolta morogva Serion, amikor meglátta őket.

Sephra biccentett neki egyet, mielőtt megszólalt volna.

– Jó reggelt! Arra gondoltunk, hogy sokkal jobban járunk, ha ma feloszlunk, mert két csoportban könnyebb kutatni. Ti hárman együtt mentek, én pedig Solarral.

Alig mondta ezt ki, a lány nevetve karolta át az admirálist.

– Induljunk! – kiáltotta vidáman, és rángatni kezdte maga után a nőt, aki csak zavartan intett egyet a többieknek és távozott Solarral.

Serion a herceg felé fordult.

– Komolyan azt hiszitek, hogy a városon belül kell keresnünk?

– Nem, de talán találunk valakit, aki tud valamit.

– Mondjuk az egyik tanácstag?

– Sosem árulnának el nekünk semmit. Túlságosan félnek Ratterntől.

– Rávehetjük őket, hogy tőlünk még jobban féljenek – elmélkedett Serion elmélázva.

Angron csak a fejét rázta, majd elindult előttük.

Alig mentek pár folyosóval odébb, máris kiértek egy sokkal forgalmasabb szakaszra. A tencousok, akik meglátták őket, meghajoltak, néha még valamelyik meg is szólította őket, de Angronnak sikerült hamar leráznia az ilyen kéretlen bámészkodókat.

Serion azt is megfigyelte, hogy ezek a lények, akik itt voltak, igazából nem csináltak semmit, de azt lelkesen tették. Ida-oda mászkáltak, és szót váltottak mindenkivel, aki szembe jött velük. Egyik sem dolgozott. Amikor erre rákérdezett, Angron megmagyarázta, hogy ez azért van, mert ez az elit réteg volt és ők bizony ritkán állnak neki bármi hasznosnak. Akiket dolgozni láttak, azok biztos, hogy nem a felső körökbe tartoztak, inkább betelepült külvilágiak voltak. Azonban Serion akármerre nézett, saját magukon kívül egyetlen egy idegen lényt sem látott.

Daron lelkesen kérdezgetett mindenfélét Angrontól, aki néhány perc után finoman megérdeklődte, hogy még mindig részeg volt-e. A fiú elárulta, hogy ellopott egy üveg alkoholt előző éjjel a trónteremből, mire a herceg a fejét csóválva hallgatott.

Serion lemaradt tőlük egy méterrel és időnként hátrapillantott. Valaki követte őket. Éles érzékszervei ritkán hagyták cserben és kiszúrta a tömegben, hogy tényleg figyelték őt és a társait.

Figyelmeztetni akarta Angront, de a herceg egy nézéssel belé fojtotta a szót. Az arckifejezéséből egyértelműen látszott, hogy tisztában volt azzal, amit közölni akart vele.

– Ne aggódj! Bármit is akarnak, nem mernek minket nyíltan megtámadni. Tiltja a Kha.

– Legalább van valami haszna is annak a hülyeségnek.

Angron vigyorgott és rágyújtott.

– Szerencséd, hogy ezt Rattern nem hallotta, különben már a fejedet vette volna.

– Próbálja csak meg!… Nálatok van halálbüntetés?

– Csak felségárulásért. Apám jobban szerette száműzni vagy börtönbe zárni a bűnözőket.

– Ez a szobrok nagyon idegesítőek – szólalt meg Daron, egyáltalán nem a témába vágóan. – Ha nem jöttünk el az elmúlt öt percben vagy nyolc mellett, akkor egy mellett sem.

Angron egy nagy füstpamacs kifújása után válaszolt.

– Sokkal több volt az. Elfelejtettél felfelé nézni.

– Miért vannak ott mindenhol? Nagyon ijesztőek.

Serion oldalra döntötte a fejét és jobban megszemlélte magának az egyik szobrot. Bármit mondtak a társai, neki kifejezetten tetszettek, főleg a sötéten mosolygó arcuk.

Igen, döntötte el. Mirella gyönyörű volt.

***

A városban nem voltak utca nevek. Az egész öt hatalmas részből állt, amelyeket hosszú üvegfolyosók kötöttek össze. Ez az öt volt a szórakozó központ, a lakónegyed, a bevásárló központ, a dolgozó központ, és az utolsó, amit mindenki egyszerűen a királyi központnak nevezett. Túl nagy volt ahhoz, hogy ennyi idő alatt az egészet be tudják járni és Sephra szerint különösebben meg sem érte. Kívülről ismerte az egész várost és tudta, hogy mind ugyanolyan volt. Mindössze az egyik díszesebb volt, mint a másik.

Egyelőre még a királyi központban voltak. Habár a bolygó gazdagsága miatt sehol nem voltak igazán szegények és nem volt munkanélküliség, itt laktak azok, akik valamilyen címet birtokoltak, illetve azok, akik különösen hűségesek voltak a főtanácshoz, azon belül is a kancellárhoz. A többi négy tag csupán a látszat kedvéért volt a főtanácsban. Valójában ők nem szóltak bele semmibe. Pontosan azt tették, amit Rattern akart, aki azonban tudta, hogy talán ellene fordultak volna, ha nem tartotta volna fent legalább a látszatot.

Lényegében a látvány nem sokban különbözött attól, amit a trónteremben megcsodálhattak. A tencousok itt is előszeretettel pakoltak tele mindent szobrokkal, kagylókkal és korallokkal. Ezen felül imádták bevonni az előkelőbb otthonokat vagy helységeket gyöngyházzal, hogy kifejezzék, ott fontos személyek laktak. Időnként, ha nagyobb gyöngyöket találtak, azt nem volt szívük beolvasztani a többi közé, hanem felfüggesztették őket, így úgy tűnt, mintha temérdek csillag lebegett volna a fejük felett. Ugyanez vonatkozott a fényesebb kagylókra, amelyeket sokszor raktak a falra, hogy még díszesebbé tegyék vele. Solar nem tudott betelni azokkal a helyekkel sem, ahol a falakat mintha fényes pontok milliói fedték volna, amelyekről kiderült, hogy porrá zúzott, fényes kövek voltak, amelyeket barlangok mélyéről hoztak fel.

Ahogy haladtak, Sephra szívesen mesélt a lánynak mindenről, ami érdekelte. Rengeteg különös épület mellett elmentek, amelynek Solar tudni akarta a funkcióját, ő pedig beszélt róla. Közben nyitva tartotta a szemét és figyelt minden gyanús mozdulatra. A tencousok azonban nem foglalkoztak velük különösebben. Mindenki tette a dolgát, miközben köszöntek nekik. Óramű pontossággal végezték hétköznapi teendőiket, mintha csak be lettek volna programozva. Sephra egy félmosollyal nyugtázta mindezt, miközben az igazgyöngyökről ecsetelt valamit a lánynak.

A király idején a nép szabadabban és kényelmesebben élt, Rattern viszont sokkal szigorúbb volt. A nő pontosan tudta, mi történt azokkal, akik ellenszegültek a kancellár akaratának. Nem véletlenül engedelmeskedett neki mindenki ilyen lelkesen. Annyi ideje volt hatalmon, hogy talán már nem is bánták a Kha uralmát. Talán megszokták. Lehet, hogy még egyet is érettek vele. Nem volt lényeges. Nem az ő feladata dönteni mindenről, mégis, időnként Sephra remélte, a király egyszer majd erőt vesz magán, hogy visszajöjjön és addig üsse Ratternt, amíg mozgott. Ő maga a szíve szerint ezt tette volna. Angronért.

Ekkor Solar félbeszakította a gondolatmenetét és odarángatta egy szoborhoz.

– Nézd! Itt van egy ilyen nagyban!

– Igen, ez Mirella.

Sephra nagyon régen látott az istennőről bármilyen ábrázolást, így közelebb hajolt és megszemlélte magának jobban. Pontosan ugyanolyan volt, mint az összes többi. Egy tökéletes formájú, szépséges humanoid nőnek ábrázolták, így Sephra gyanította, hogy az utóbbi negyven évben készülhettek, amikor a humanoid lények anatómiája divattá vált és mindenki úgy akart kinézni, mintha annak született volna.

Hosszú, földig érő, lobogó haja volt, azt jelezve, hogy ő kiváltságosabb volt az egyszerű vízi népnél, akiknek nem feltétlenül volt pénzük beültetésekre. Valójában Sephra tudta, hogy a tencousok többsége irigyelte mindazokat, akiknek természetes hajuk volt. A ruhája mélyen kivágott volt, és elterült körülötte, olyan megjelenést kölcsönözve neki, mintha lebegett volna. Ez is azt sugallta, hogy nem voltak megelégedve a saját fajuk formáival, hiszen a tencous nőknek nem voltak melleik, mert semmi szükségük nem volt rájuk. Természetesen uszony helyett is lábai voltak. Két karját kinyújtva, felemelve tartotta. Egy apró gömböt fogott, amely valószínűleg a bolygót akarta jelképezni. Gyönyörű lehetett volna, ha az arca más lett volna. Valamiért kedves, jóságos arckifejezés helyett, amely elvárható lett volna egy istennőtől, eltorzult, vad mosolyt kapott, kivillantva a hegyes fogait. Mindez kifejezetten gonosszá tette, elrontva az összképet. Az egész szobor fehér márványból készült, ám a szemei csillogó, kék drágakövekből voltak.

Sephra azt tippelte volna, hogy aki ezt a formát megtervezte, nem kedvelhette túlságosan Mirellát, valamiért a népnek mégis tetszett.

– Miből van? Minek van belőlük ilyen sok?

– Úgy emlékszem, mintha valamilyen márványt hozatnának be hozzá valahonnan. Azt hiszem, Rattern teljesen bele van bolondulva. Meggyőződése, hogy Mirella hallja őt és hogy minél több helyről figyel, annál nagyobb biztonságban van a város.

– Angron mesélt róla nekem a hajón! Holdhercegnő, meg ilyenek! Ja, meg hogy ő nem hisz benne.

– Senki sem hisz benne, akinek van esze. Nincsenek istenek.

Éppen tovább készültek indulni, amikor Sephra megtorpant és összevont szemöldökkel nézett körbe. Valahonnan veszély közeledett, ebben biztos volt. Elég időt töltött légi csatákban ahhoz, hogy kifejlődjön ehhez az érzéke. Hiába forgatta a fejét, sehol nem látott semmit, ami rossz szándékkal közeledett volna feléjük. Végül megragadta Solar karját és magával rántotta.

Néhány másodperccel később pontosan oda zuhant le valami, ahol az előbb álltak. Mirella egy másik, sokkal nagyobb szobra volt az. Darabokra tört, de a feje eléjük gurult. A közelben lévő tencousok rémülten kiáltottak fel, majd sietve gyűltek köréjük, kérdezgetve, hogy nem esett-e bajuk.

Solar megpróbálta megnyugtatni őket, miközben Sephra felfelé nézett. Senkit nem látott odafent, aki rájuk lökhette volna.

Nehezen tudta magát túltenni a rossz érzésen, ami elfogta, amikor újra lenézett a szobor torzan mosolygó arcára. Pontosan úgy érezte magát, mint amikor kiskorában járt itt. Mirella tekintete úgy megrémisztette, hogy sírva futott el minden egyes szobortól, amit meglátott. Egy idő után sikerült megszoknia őket, de a rossz érzést sosem tudta leküzdeni.

– Semmi bajunk nem esett…

Solar hamar túltette magát a történteken. Megtorpant az egyik üvegfolyosón és lelkesen mutogatott kifelé, az egyik hasadékra, amely pont alattuk húzódott végig, és elért, ameddig csak el tudtak látni a fényeknek köszönhetően. A kérésére Sephra röviden és unottan elmesélte neki, hogy milyen hatással voltak az ilyen képződmények a városra, és azt is, hogy ezeknek a mélyéről szerezték be azt a rengeteg színes kagylót, amelyekkel annyira szerettek minden kidíszíteni.

– Nézd! – kiáltott fel lány, felfelé mutatva.

Egy hatalmas lény úszott el lassan a fejük felett, sötét árnyékot vetve rájuk. A körvonalait kirajzolta a város világítása. Sephra eleget látott már belőlük, így nem lett nagyon izgatott, de úgy döntött, ezt nem mutatja ki.

Solar remekül érezte magát a nő társaságában, méghozzá két okból. Habár mindig figyelemmel kísérte, mi volt az aktuális divat, ő maga nem nézett ki humanoidnak, mert sosem volt elég pénze, hogy beültetéseket vehessen, így irigykedve figyelt mindenkit, akinek volt, vagy aki annak született.

Az utazásuk elején, amikor először elképzelte Sephrát, egy nagyon formás, csinos humanoid nőt képzelt maga elé és valójában egy kicsit előre iriggyé vált. Ám most, hogy már látta élőben, rájött, hogy teljesen rosszul képzelte. Sephra valóban humanoid volt, emellett vékony volt, izmos és magas, mindent összevéve egyáltalán nem volt nőies. Ami azt illeti, Solar szerint az arca nőies volt ugyan, de a formája, pontosabban a formák hiánya miatt hasonlított egy humanoid férfira. A lány ennek egy kicsit örült, bármennyire szégyellte is magát miatta.

A másik oka az volt, hogy a nő hihetetlenül sokat tudott. Bármire kérdezett rá, képes volt róla mesélni neki, így lehetetlen volt unatkozni a társaságában.

– Mondd, honnan tudsz mindig mindenről mindent? Bármi a kérdés, mindig van rá válaszod.

Sephra most először mintha mosolygott volna és büszkén szegte fel a fejét.

– Állandóan olvasok. Legalábbis olvastam, amikor még volt rá időm. Nagyon szeretek új dolgokat tanulni. A bolygón, ahol kiképeztek, hatalmas könyvtár volt és minden szabadidőmet ott töltöttem.

– Akkor nem nagyon jutott egy perced sem hímekre – puhatolózott Solar. – Vagy nőstényekre.

– Nem érdekelt senki, aki ott volt. Aki érdekelt, az pedig messze volt.

– Ki volt az?

– Már nem lényeges. Lemondtam róla.

– Értem. Én nagyon későn tanultam meg olvasni… Nálunk otthon nincsenek könyvek, Darellán pedig csak kevesen tudtak olvasni azok közül, akikkel éltem.

Sephra megállt és kinézett az üvegen, belebámulva a sötétségbe. Solar hiába fordult arra, nem látott semmit.

– A tudás nagyon nagy hatalom, Solar. Sokkal nagyobb, mint egy egész csillaghajó flotta. Könnyű fegyverként használni.

– Ez úgy hangzik, mintha már használod kellett volna.

– Talán kellett. Tudod, háromféle életmód létezik. Vannak azok, akik nem tudnak semmit. Nincs információjuk semmiről, ezért mindent elhisznek mindenkinek. Ők befolyásolhatók és sosem válnak majd vezetőkké. Örökké a többiek mögött lesznek. Aztán vannak azok, akik valamilyen tudást birtokolnak. Ők válnak a kisebb vezérekké, akiknek már van hatalma, de sosem fognak nagyra törni. Elvannak a saját kis térségükben. Ez az átlag. A harmadik csoport pedig az, amelyik rengeteg tudással rendelkezik. Ők azok, akik bármit megtehetnek. A tudásuk révén igazi hatalomhoz jutnak. Hacsak egy óriási lökéssel ki nem billentik őket a helyükről, ők azt tesznek, amit csak akarnak és ameddig akarják. Ide tartozom én… Ide tartozott valamikor a régi uralkodó is.

Solar elgondolkozott.

– Ha neked ennyi hatalmad van, akkor akár magad is uralkodóvá válhatsz miatta. A Galaxis urává, akarom mondani úrnőjévé!

– Talán az a célom.

Solar kuncogni kezdett, néhány pillanat múlva azonban abbahagyta. Sephra nem nevetett vele.

Még csak nem is mosolygott.

***

A külvilágiak nem véletlenül vallották Shoutát a legszebb bolygónak. Látták, amit láthattak és az bőven meggyőzte őket. Azonban egyikük sem tudott arról, ami a város alatt rejtőzött. Sosem mentek le a legalsó szintre.

Rattern megállt egy szobor előtt és még egyszer körbenézett, csak a biztonság kedvéért. Senki nem tudhatta meg, hol volt a titkos lejárat. Persze akadt egy hivatalos kapu is, amely a börtönbe vezetett, de azt nem használták. Az őrök nem engedtek se fel, se le senkit. Az a néhány tencous és a robotok, akik odalent dolgoztak, soha nem jöhettek fel.

A járat volt az egyik oka, amiért rengeteg szobrot csináltatott mindenhová. Egyetlen szobor feltűnő lett volna, tucatnyi már kevésbé. Megragadta a peremét és némi küszködés árán odébb tolta. Hiába, már öregedett. Bár a fajuk átlagosan kétszer annyi ideig élt, mint egy közönséges faj, nem volt elég számára. Úgy gondolta, hamar elszállt felette az idő, pedig még annyi dolga volt. Túl későn került hatalomra. Át akarta formálni Shoutát, ám ehhez még több év kellett volna.

Megfogta az aranymedálját, amelyet mindig a nyakában hordott és odatette a szobor mögött rejtőző mélyedéshez. Néhány másodperc múlva a titkos bejárat kitárult, ő pedig besurrant, visszahúzta a szobrot és elindult lefelé. Hallotta, ahogyan az ajtó becsukódott mögötte.

Egyszerű, sötét folyosón gyalogolt lefelé. Hiányzott minden pompa és ragyogás, ami odafent megtalálható volt. Senkit sem kellett lenyűgözni.

A börtönhöz ért, amely sötét volt és csendes. Fényt mindössze a plafonon végighúzódó kék fénycsík adott, illetve a cellákon bekapcsolt fehér energiafal. Rattern nyugodtan sétált el a cellák mellett, egyáltalán nem figyelve a bennük raboskodó élőlényekre. A király nem volt annyira szigorú, mint ő. Rattern nem űzte el a bűnözőket, hanem éppen azt a sorsot adta nekik, amelyet érdemeltek. Az pedig, hogy egy-egy külvilágot is fogva tartott azok közül, akik bele akarták ütni az orrukat az ügyeibe…

Senkit nem zavart, hogy egy-egy látogató néha eltűnt, hiszen ritkán történt, és amúgy is, balesetek mindenhol előfordulnak.

Amikor a folyosó végére ért, egy pillanatra megállt egy üres cella előtt és megborzongott. Eszébe jutott a látvány, amint Angron széttépte odabent az öccsét, Azrint és egy fiatal szolgálólányt. Soha többé nem akarta betenni oda a lábát.

Elfordult és kinyitotta a medáljával a következő rejtett ajtót, majd benyitott.

Az a néhány tencous, akit itt dolgoztatott, rémülten pillantott rá. Ők voltak, természetesen saját magán kívül, a város legjobb elméi, így összegyűjtötte és lehozatta őket.

Ratternt mindig is érdekelték a különböző kísérletek és szeretett foglalkozni velük. Fiatalkorában tudós akart lenni, de az élet más pályára irányította. Annak idején saját kezűleg alkotta meg a vírust is, amely elszabadult. Ezt bánta ugyan, de ami történt, megtörtént. Most már sajnos nem volt elég ideje, hogy saját maga legyen idelent egész nap, így kénytelen volt másokat dolgoztatni.

A foglyai már régóta éltek lent és igencsak hasznosnak bizonyultak. Eleinte még voltak közöttük olyanok, akik megpróbáltak megszökni előle, de mindannyian a börtönben végezték. A többiek feladták a küzdelmet. Rattern nem is értette, mi gondjuk volt, hiszen ellátta őket mindennel, ami a létfenntartásukhoz szükséges volt.

Egy hangos köszönéssel üdvözölte őket. Többségük motyogott valamit válaszul, majd visszafordultak mindahhoz, amin éppen dolgoztak. Rattern elsétált mellettük és átvonult a szomszéd terembe, amely tele volt különböző szerkezetekkel. Őt most csak a falon sorban állított kis üvegek érdekelték. Szép lassan nézegette őket végig. Maga sem tudta, mit is keresett.

Egy szomorú mosollyal emelte le az egyik fiolát, amelynek az alján apró szemű, zöld por pihent. Ebben volt a vírus, amely megfertőzte a királynét és a lányát. Amikor már a fél várost kiirtotta, a kancellárnak be kellett látnia, hogy ideje volt megállítani. Persze nem ő állította meg, legalábbis nem közvetlenül. Shoutának fejlett orvosi technológiája volt és nagyon igyekeztek, hogy az ellenszert kifejlesszék, de fogalmuk sem volt, hogy milyen vírus is volt ez, mit kell egyáltalán megállítani. Ha ő nem csempészte volna be az anyagot nekik, sosem jöttek volna rá időben. Ennek ellenére egy kis adagot eltett belőle, csak hogy emlékeztesse, milyen tökéletes bűntényt tudott elkövetni úgy, hogy senki nem jött rá.

Oldalra fordulva észrevette azt az egy üvegcsét, amelyhez még ő maga is alig mert hozzáérni. Ezüstszínű folyadék volt benne. Habár a színe elnyerte a tetszését, az állagában volt valami, ami taszította a kancellárt. Ha le kellett volna írnia egy szóval, azt mondta volna, nyálkás, bár talán ez sem a legjobb kifejezés volt rá.

Fogalma sem volt, létezett-e rá ellenszer. Még csak azt sem értette, mi volt az pontosan. Ez volt az egyetlen dolog, amellyel nem mert kísérletezni, miután látta, milyen hatása volt Angronra és a másik három alanyra, akik mind belehaltak az átváltozásba. Rattern nem tudta, mit akart ezzel elérni a néhai uralkodó, de hálás volt, amiért többé nem esett szó róla.

Azonban amikor a herceg átváltozása megtörtént, természetesen kezdenie kellett valamit. Meg nem ölethette Angront, de ki sem engedhette olyan állapotban. Rattern maga ült le, hogy megpróbáljon kitalálni valamit. Egyetlen egyszer nyitotta ki utána az üvegcsét, hogy megpróbáljon rájönni, hogyan állíthatja meg azt a lényt, amivé Angron vált. A szörnyeteg figyelte őt, valahányszor elment mellette. Hosszú napok teltek el feszültségben, mire sikerült találnia valamit, ami rövid időre megbékítette a lényt. Ezután egy alkalommal, amikor a figyelme lankadt, egy lány megszöktette Angront, majd ellopta a kifejlesztett szer egy részét és az ezüstszínű folyadékból pár cseppet. Rattern, amikor visszanézte a kamerák felvételét, legszívesebben maga tépte volna le Sephra fejét, amiért ezt tette. Másik oldalról azonban Angron felszívódott, így többé nem az ő gondja volt.

Egy ideig feszült várakozásban teltek a napjai, ám senki nem jött vissza azzal, hogy számon kérje rajta, ami történt. Nem számított a lopás, sem a szöktetés. Rattern eltüntetett mindenkit, aki abban az időben az őrségben szolgált, vagy akár csak egy pillanatig gyanakodhatott rá. Azrin halálát nem titkolta el és a nép Angront okolta, amiért végzett az öccsével.

Azonban most, hogy ismét látta a herceget, úgy érezte, el kellett tüntetnie a közeléből a bizonyítékokat.

Összerezzent, amikor valaki kopogott. Az egyik tudós férfi kukkantott be az ajtón.

– Uram. Szeretné látni, hogy haladunk? Volt egy kis előrelépés.

Rattern hátat fordított a polcnak és bólintott, majd sietős léptekkel vonult át a másik terembe.

Régebben, amikor először bízta meg őket azzal, hogy fejlesszenek ki számára valamit, a tudósok összebeszéltek. Meg akarták mérgezni. Egyedül azt felejtették el, hogy a kancellár nem volt ostoba. Találomra kiválasztotta ez egyiküket és neki adta be az első adagot a szerből. A többiek iszonyodva nézték végig a társuk haláltusáját. Rattern higgadtan fordult a maradék tencoushoz, és csevegő hangon közölte velük, hogy nem szerette, ha át akarták verni. Ezután egyszerűen sarkon fordult és elsétált, otthagyva velük a hullát. Nem büntette meg őket. Épp elég büntetés volt már ez is számukra. A foglyai hamar megértették, hogy nem volt jó ötlet feldühíteniük.

Most a sarokban állt karba tett kézzel és unott arccal figyelte, amint beadtak az aktuálisan kifejlesztett szerből az egyik rabnak. Idegességében mindössze egy vállrándítással reagált arra, amikor a külvilági nő karján levő forradás begyógyult.

***

Éjjel Shouta megváltozott. Míg napközben mindenhol világos volt a rengeteg lámpának köszönhetően, amelyektől úgy tűnt, mintha valóban elérne odáig a nap fénye, ilyenkor többségüket leoltották és szinte teljes sötétségbe borult a város pont úgy, ahogyan annak az óceán mélyén lennie kellett. Az egyetlen terület, ahol még ilyenkor is a folyosókon jártak, az a szórakozó központ volt. Nem mintha a város veszélyes lett volna éjjel, de könnyen nyugtalanná válhatott bárki az idegőrlő csendtől.

Az ijesztő szobrokról meg már nem is beszélve, gondolt bele Angron.

Egyszerűen félelmetesek voltak, így gyakorlatilag mindig futott, amikor el kellett mennie valamelyik mellett. A sötét, akárcsak fajtársainak, neki sem okozott problémát. A fények inkább csak díszek voltak, hiszen anélkül is ugyanúgy láttak.

Sokkal jobban bírta a helyzetet, mint ahogyan arra számított és ez reménnyel töltötte el. Nem esett pánikba és mindössze egyszer dühítette fel magát.

Már látta, hogy Serion magához tért. Nem kellett vigyáznia rá többé, innentől már tudott magára felügyelni. Ott hagyta a férfit Daronnal együtt. Solar szintén visszatért a szállásukra, azonban hogy Sephra hova tűnt, azt nem tudta, de nem aggódott. A nő tudott magára vigyázni.

Habár a saját ismerősei már felnőttek voltak, olyasvalakit kellett találnia, aki magasabb körökben mozgott. Az apja egy régi jó barátját kereste. Meg akarta tudni, hogyan viszonyultak hozzá.

Megtorpant, amikor meglátott valamit a falon. Több, mint tizenöt éve készült az a mozaikból kirakott kép, amely a családját ábrázolta, ám még most is ugyanolyan színes és élénk volt, mint amikor készült. Ő és az öccse, Azrin, egymás mellett álltak, boldog mosollyal. A kishúguk, Lyna, aki alig volt öt éves, de már úgy is kész kis hölgy volt, előttük állt. A kislány a hátát kihúzva, sugárzó arccal nézett előre és fél kézzel a mellette levő Sephrát kezét fogta. Mögöttük állt a király és a királyné. Mindkettőjükről csak úgy sütött a büszkeség. Az anyja gyönyörű volt, még akkor is, ha a külsejét megváltoztatta. A bőre halvány lila volt, de a pikkelyeit nem tüntette el. Fekete haja vállig ért. Az arca hasonlított az eredeti kerek formájára, és a szemei ugyancsak lilák voltak. Talán Sephra kinézete ihlette meg őt, vagy azt akarta, hogy a fogadott lányuk kevésbé érezze magát különcnek. Angron sosem kérdezett rá.

Pár pillanatig farkasszemet nézett az apjával, aki mindig sokkal méltóságteljesebb volt, mint ő. Angron sosem gondolta, hogy valaha is képes lehetett volna a nyomába érni, pedig a szülei bíztak benne.

Nem vágyott soha a királyi címre. Nem volt meg benne a vágy, hogy uralkodjon. Inkább szabad akart lenni.

Odébb fordult és némán nézett szembe a saját gyerekkori képével. Fiatalabb énje boldognak tűnt, hiszen olyanok vették körbe, akiket szeretett. Mindebből semmi sem maradt.

Továbbsietett. Nem bírta tovább nézni azt a boldogságot, amit annak idején elvesztett.

Hamarosan befordult arra a folyosóra, amelyiket kereste. Elment az egyformán díszes ajtók mellett, míg meg nem találta azt, ahol a régi ismerőse lakott. Bekopogott.

Néhány pillanattal később kinyílt az ajtó és egy idős férfi lesett ki rajta, aki beültetések híján pontosan úgy festett, ahogyan egy valódi tencousnak kellett. Gyönyörű türkiz kék, enyhén csillogó, hatalmas uszonyán egyensúlyozott. A pikkelyei halványan fénylettek, ahogy visszaverték az utca egyetlen égő lámpájának a fényét. Nagy feje, élesn fogai és hatalmas, fekete szemei egy pillanatra megrémisztették a herceget.

– Angron?

– Igen, én vagyok az.

Az ajtó szélesebbre nyílt. Az idős tencous arcáról nem lehetett leolvasni haragot, amiért megzavarták. Nem tűnt lelkesnek, boldognak vagy idegesnek attól, hogy látta a herceget.

– Suttogták, hogy visszatértél. Gyere be!

Angron, ha nem ismerte volna a férfit, akkor is tudta volna, mennyire gazdag volt. Az otthona nem volt nagyobb, mint másoké, hiszen a városban korlátozott mértékű hely állt csak rendelkezésre, de a berendezése mindent elárult.

Az ablakon kinézve elámult. A királyi terület valamivel magasabban helyezkedett el, mint a másik négy, így láthatta a város egy részét maga alatt. A szórakozóközpont fényeit még inkább kiemelte a sötétség.

Volt ugyan pár elektromos berendezés a lakásban, de az öreg nem arra fektette a hangsúlyt. Csak a legszükségesebbeket vásárolta meg, hiszen többre már nem igazán volt szüksége. Annál nagyobb hangsúlyt fektetett a bútoraira. Az összeset teljes egészében korallból faragták ki. Hiába, a fajtája máig imádta a fényűzést. Látott még egy kicsi Mirella szobrot is a változatosság kedvéért, és rengeteg könyvet – valódi, kézzel írott könyvet – a polcokon. Ugyanúgy akadt pár színes kagyló és gyöngyök, mint odakint, sőt, még egy hatalmas akváriuma is volt, tele különleges halakkal. Angronnak ez nem igazán tetszett. Sosem viselte jól, ha vízi állatokat bezártak, különösen, ha egyszerűen csak elég lett volna kinézni az ablakon ahhoz, hogy lássa őket.

Elfordította a tekintetét és megpróbált annyira udvarias lennie, amennyire csak tudott.

– Régen találkoztunk. Remélem, minden rendben volt veled azóta.

Az öreg nem felelt. Pár pillanatig szemügyre vette őt, majd odament a drága anyagból készült szekrényéhez és kivett belőle egy üveget, amely tele volt azzal a sötétzöld, csillámló folyadékkal, amelyet a vacsorán is ittak. Ez volt a bolygón a legközkedveltebb alkohol. Talán az egyetlen olyan dolog volt, amit mindenki előszeretettel fogyasztott, és egyben itt, helyben készítették, habár Angronnak máig fogalma sem volt arról, hogy miből is készült pontosan. Talán jobb is volt ez így. Annyit tudott csupán, hogy a szülei kifejezetten szerették. Egyszer megengedték neki, hogy gyerekként megkóstolja, miután sokadszorra kérte őket. Arra már kevésbé szívesen emlékezett, hogy mennyire jól szórakoztak, amikor fintorogva dobta el az üveget.

Az öreg odahozta neki a gyöngyből készült serleget és átadta.

– Megnőttél.

Angron erre nem tudott okosat felelni, így csak kínosan bólintott és leült az egyik korallból faragott székbe. Eszébe jutott, mennyire utálta a hivatalos udvariaskodást.

– Sajnálom, hogy így rád törtem az éjszaka közepén, de úgy éreztem, csak ilyenkor tudtam úgy jönni, hogy senki ne vegyen észre. Információra van szükségem.

Csend következett. Angron várta, hogy esetleg valami választ kap majd, de nem kapott, így folytatta.

– Néhány éve kellett, hogy jöjjön egy híres külvilági. Hyraus volt a neve. Valószínűleg hozott ide valamit, amit meg akarok találni. Tudom kell, hogy hová ment, amikor itt volt.

– Emlékszem rá. Különös idegen volt. Szinte azonnal találkozott a kancellárral Apád már nem volt itt akkor. Rattern nagyon furcsa volt aznap. Nem tudom miről beszéltek, de a külvilági engedélyt kapott arra, hogy kimehessen a városból. Nem érettük. Rattern a gondolatát is gyűlöli annak, hogy idegenek szennyezzék be az óceánt, mégis rábólintott. Amikor Hyraus visszatért, ő maga is különösen viselkedett. Szinte azonnal elhagyta a bolygót. Azóta nem is láttuk. Próbáltam megkérdezni a kancellárt, hogy mi történt és miért engedélyezett bármit is egy külviláginak, de nem igazán értettem a válaszát. Valamit motyogott, hogy Mirella egyet értett a külvilágival, majd távozott. Ennyit tudok róla.

Angron számára sem volt világos, hogy mindez hogyan történhetett meg, de legalább az információ megerősítette a gyanút, hogy Hyraus odakint járt.

– Nem tudod, hová ment pontosan?

– Nem árultak el nekünk erről semmit. Csak jött, aztán ment.

– Értem.

– Valójában miért jöttél vissza? Őszintén! Ne mondd nekem, hogy holmi külvilágiak miatt!

– Tessék?

– Ugyan már, fiam! Egy pillanatra sem merült fel benned, hogy visszavedd a hatalmat?

Angron hallgatott.

Az öreg felsóhajtott.

– Gondoltam. Legjobb lesz, ha már most kivered az egészet a fejedből! Sosem fogjuk hagyni, hogy visszatérj. Mindenki tudja, mit tettél az öcséddel.

– Tudod, hogy nem akartam…

– Felesleges mentegetőzni. Te elmenekültél a felelősség elől, apád pedig cserben hagyott mindenkit, amikor elment innen. Senki nem maradt itt nekünk, hogy megnyugtasson és megvédjen minket. Rattern legalább összefogta a népet.

– Dehát egy zsarnok!

– Persze, hogy az!

– Félelemben tart titeket!

– Mindenki tudja és mégis mellette állunk. Tudod, miért? Mert ő kiállt mellettünk, amikor kellett. Ő legalább vállalta a felelősséget! Miután elmentetek és nem volt senki hatalmon, majdnem polgárháborúba fulladt a város, ő pedig, mint apád helyettese, megtett mindent, ami tőle telt, hogy ezt visszafojtsa. Nem hagyott cserben minket, mint ti! Azóta béke van, Angron. Ne akard ezt felrúgni! Apádnak örülnénk, de neked? Senkinek nincsen szüksége egy drogos uralkodóra.

– Nem vagyok drogos!

– Hogyne lennél az? Láttam, mit tettél a vacsorán! A nép tőled sokkal jobban fél, mint Ratterntől. Ha arra kerülne a sor, mindannyian mellette állnánk.

Az öreg ekkor a fejét ingatva felállt, odament az ajtóhoz és kinyitotta.

– Ideje menned, Angron! Az apáddal való barátságunk emlékére most nem fogok szólni Ratternnek arról, hogy idejöttél. Azonban itt nincs semmi keresnivalód többé. Remélem, elég információt kaptál tőlem.

Angron annyi mindent szeretett volna mondani, de egyetlen hangot sem tudott kiadni. Helyette szó nélkül tette le az érintetlenül hagyott serlegét, felkelt és az ajtóhoz indult.

– Még valami. Ne keresd a többieket! Valószínűleg még csak ajtót se fognak nyitni neked. Gondoltam jobb, ha erről tudsz. Ég veled, Angron! Menj és keresd meg azt, amiért jöttél, aztán távozz Shoutáról! Remélem, sosem látjuk egymást többé.

Az ajtó becsukódott.

Angron percekig meg se moccant. Állt ott, egyedül a sötétben és még mindig nem akarta elhinni, amit hallott. A régi ismerősei, akiket a barátainak hitt, cserben hagyták. Ha még ők sem voltak vele, az azt jelentette, hogy már senkire nem számíthatott. A népe sosem állt volna mellé háttértámogatás nélkül.

Pár röpke pillanatig még nézte az ajtót maga előtt, majd sarkon fordult és távozott.

Nem volt dühös, csupán csalódott.

The Emperor – Chapter 9. – The Chancellor

Chapter 9

The Chancellor

“Hey, guys!” Solar said when all four of them met in the corridor.

She wore a short outfit made of silvery-blue material and was visibly excited about it. Sephra had to admit it suited her despite her being a large cat.

Sephra had chosen to wear her black admiral attire again. Although next they brought her a white top and pants instead of the purple dress, she refused to put them on. She made one last attempt to walk in the high-heeled shoes, but after twisting her ankle again and falling flat on her face, even cutting her arm, she decided to forget it.

She saw that Daron and Serion were happily standing in their new outfits as well, looking splendid. All three of them were levitating a few centimeters above the ground. They had fallen for Shouta’s beauty.

The soldiers began to escort them to where the Kha desired. She was hardly surprised that they were assigned guards. This was probably another of the Chancellor’s schemes.

“By the way, what’s the whole Kha thing?” Daron finally asked.

Sephra gave an indifferent response, surprised at how intently all three of them were looking at her.

“The very first ruler of the Tencous wrote a book, or at least scribbled things on a few pieces of paper. He noted in it how he and his subjects should behave, as some sort of protocol. Many people consider his writings holy, and everyone knows it by heart, but in reality, it’s always up to the current ruler to decide whether to follow it. Angron’s father never used it because he thought it was nonsense, and Angron feels the same way. But Rattern is a maniac and does everything according to it, even if he doesn’t like it. Actually, you’ll hear it everywhere you go. Believe me, it’ll become very annoying after a while! Especially when they try to explain it to you, even though you already know.”

As her companions tried to wrap their heads around the information, they arrived in one of the city’s most beautiful rooms, the throne room. Sephra was shocked.

Once, this room had been elegant and tasteful, but now it looked like an overdecorated kitsch parade with its dazzling walls, pearls, millions of colorful seashells, and coral. Of course, they hadn’t forgotten to cram it full of countless Mirella statues. She knew how mesmerizing her companions found it, so she pretended to be politely fascinated.

The guards escorted them to their seats, surprisingly close to where Angron was sitting with the council members and the Chancellor. They were all elegantly dressed, having replaced their simple white attire.

It was clear to her that her friend would rather be anywhere else at that moment. Sephra overheard a conversation between Angron and Rattern when the Chancellor protested about the prince trying to light up a cigarette, citing the Kha as a reason. Angron politely inquired if the Kha would protect him and the other tradition-respecting lunatics if he tore their heads off. Sephra couldn’t help but laugh when the Chancellor suddenly started to focus on something very important, all the while pretending to cough.

Sephra knew what they needed to watch out for. While Angron claimed he had no interest in power, Rattern was essentially challenging him to a power duel with this situation. She wasn’t the only one who noticed it. Many people glanced their way. It was only now that she remembered to check who had been invited. She recognized various nobles and high-ranking Tencous with different titles. There were many among them who had got implants and changed their original appearance, but some still used their graceful, blue fins.

However, they all believed that Angron had returned to seize power. Sephra knew that her friend had no intention of doing this. Angron didn’t want to return, and even if he did, he couldn’t take power. It didn’t matter where the king was. As long as he was alive, no one could take his place.

This was evident in the fact that the glass throne remained empty. The Kha had declared that only the king or queen could sit on it. Rattern strictly adhered to this rule and never approached the throne.

Sephra turned her attention back to the Chancellor’s group, and she almost laughed when Angron became so enraged by something that he stood up, walked to the empty throne behind them, and sat down, breaking a large part of the Kha’s regulations in the process. Everyone else, including Rattern, gasped, nearly fainted, or cursed in anger.

“Get down from there immediately!” Rattern exclaimed.

Angron leaned forward and smiled as he rested his arm on the armrest. “Or what? Are you going to call my father back? I’ll wait.”

The Chancellor almost exploded. “The law forbids…”

At that moment, Angron’s gaze darkened, and he slammed his fist on the armrest.

The impact of the blow echoed through the room, silencing everyone. Rattern stared at his hand in horror, and Angron looked down as well. The glass armrest of the centuries-old throne got broken in half.

As if he were frightened by what he had done, Angron looked around with fear.

“What happened?” Solar whispered, to which Serion quickly covered the girl’s mouth.

Sephra then got up, walked over to Angron, and grabbed his arm.

“We apologize to everyone! Just a moment, and we’ll be back. Come… let’s take a walk.”

The prince quickly nodded and got up, allowing Sephra to lead him out of the room.

They didn’t go far. They stopped in front of a glass wall, and Sephra, arms crossed, looked at her friend.

“I just wanted to joke… Rattern can’t stand it when someone isn’t traditional…”

“I know. He almost threw a plate at you.”

“He wouldn’t dare.”

Sephra raised an eyebrow, giving him a cold stare, and Angron cast his eyes down.

“I’m sorry… I just got angry.”

“You can’t afford to get angry like that. You just destroyed father’s throne.”

“I know… I’m sorry.”

The woman sighed and shook her head.

“I know you hate everything and everyone, but we don’t have time for this now. We didn’t come here to settle your personal issues. Pull yourself together. That’s an order.”

“Understood.”

Sephra then smiled and looked at the man.

“By the way, you look great. You should dress like this more often.”

Angron felt a bit embarrassed by the praise. He was wearing a long, silver-white robe made of sparkling material. There were no decorations on it. It was fastened by a few buttons on his chest. His sleeves were slightly too long and hung over his wrists, as if the outfit didn’t quite fit him. Underneath, he wore pants and a waistcoat in the same color.

“It was father’s,” he replied.

“I know. I remember. It suits you.”

Then Sephra turned toward the glass and spoke again.

“Do you have any idea where the shard might be?”

“I’m almost certain Hyraus didn’t hide it within the city. Otherwise, they would have found it already.”

“So, you’ll have to leave the city.”

“As if Rattern would allow that.”

“We’ll persuade him.”

“What if he’s already found it?”

“Then we’ll take it from him.”

Angron shook his head and looked up.

“Are you sure this is a good idea? Maybe the sword pieces are where they are for a reason… What if we’re just chasing a legend?”

“Quilen thinks it’s important, and that’s reason enough for us to care. If he believes it’s worth finding, then we need to find it before him.”

“I hope you’re right.”

“I’m always right.”

Then Sephra grabbed his arm and led him back to the throne room.

Angron grumbled, “The others seem to have forgotten everything.”

Their companions were having a great time. They were currently toasting with a dark green, sparkling drink. They seemed completely unaware of what was happening around them.

Sephra rolled her eyes. “I think they’ve even forgotten why we came here. We should hurry. They might end up wanting to stay here.”

“That’s the last thing we need. I don’t blame them. It’s easy to fall for all of this.”

This time, Angron sat down beside Sephra and picked up a yellow fruit from his plate. Tencous didn’t eat much meat anymore, but they loved vegetables and fruits brought in from other worlds. They could afford it, as Shouta was a wealthy planet.

“Rattern is watching you.”

“Let him watch! He probably hasn’t seen such a handsome man since he was young and that was in a different millennium. And I’m not even mentioning beautiful women.”

Sephra responded to the compliment with a half-smile.

“You know, I’m thinking that Hyraus couldn’t have come here unnoticed. If he was looking for a safe place within the ocean… Rattern must have given him permission. He must know something.”

Angron stopped peeling his fruit and took a bite. “I wish father was here! He could get him to talk in no time.”

Sephra nodded silently. Her friend was right.

The king had always been incredibly dignified and imposing with his stern face. While he didn’t apply death penalty, he banished those who committed crimes. The Tencous were social creatures, and solitary individuals often committed suicide. Rattern had always been afraid of him, and while he tried to disguise it with the sweet tone of voice, his intimidated posture betrayed him.

Sephra never found out how the king felt about the Chancellor, but probably trusted him. In any case, she wasn’t surprised when Quilen chose the king as his deputy, the second-highest-ranking person in the Rebel Empire.

Then the Chancellor stood up and raised his hand. His bright, sparkling attire drew everyone’s attention, and they fell silent, turning toward him.

“Ladies and gentlemen, as you can see, today is a day of great joy for us because our long-lost prince has returned! I think I don’t need to explain what a great honor this is for all of us. It’s even more gratifying that a few outsiders have appeared tonight to brighten our day. I believe it’s time for us to raise our glasses to them! Kha!”

Rattern raised his glass high, and the guests imitated him with enthusiastic nods and shouts.

“Kha!”

Angron and Sephra carefully glanced at each other while raising their glasses. Rattern had peculiarly emphasized the word “outsiders.” Both of them sensed the threat in his tone. They knew they were thinking the same thing.

The woman leaned closer to her friend and whispered in his ear. “I’ll talk to him. If he knows something, I’ll get it out of him.”

***

The five of them went back to their accomodations together, accompanied by guards. The constant presence of these unwanted shadows was far from advantageous for their mission. They needed to shake them off somehow, not to mention their interference in their actions. Right now, they were trying to prevent them from going into a room to speak privately.

“I kindly request that you all retire to your own lodgings! That was the command,” one of the guards said.

“There’s no harm in us wanting to spend a bit more time together,” Angron replied.

“But, sir, the Chancellor’s orders state…”

Angron turned to face the guard. While they were roughly the same height, he gave the man a look that made him shrink a few centimeters.

“First, you address me as ‘Your Highness’! Second, what I say overrules anything Rattern said, understand?! Now that we’re at it, you should feel honored that the prince is talking to you! Who do you think you are? Watch what you say because nothing’s stopping me from punishing you right here and now! Did I make myself clear?”

“Yes, sir,” the guard stammered as he bowed. “I mean, Your Highness. Forgive me, I was just trying to do my job.”

“From now on, your job is to keep everyone who wants to disturb us away! There’s no need for you to interfere with us! We don’t need guards, and if I hear someone mentioning the Kha, trying to oppose me again, I’ll break their face! Is that clear? Now, leave! Immediately!”

The guards bowed and hurried away without saying anything. Angron turned back to the others with satisfaction.

“I’m starting to like the perks that come with my title. I might just stay here,” he said.

“What was your problem with them?” Solar asked, chuckling, as she stumbled into her room. The others followed her. At least here, they didn’t have to worry about being overheard.

“Why’s everything wet?” Serion asked, looking around at the floor.

Solar wasn’t bothered at all since she had consumed more of the sparkling green drink than necessary. Her first action was to lie down on the repaired bed, and after a minute, she was asleep.

No one paid much attention to her.

Daron, who was not sober either, leaned against the wall. “Why did we have to come here?”

“I hope you didn’t forget that we have business here!” Angron replied. “We didn’t come for sightseeing. We have a mission, don’t we?”

Serion snapped out of it and looked around in confusion. “You’re right. How could I forget?”

“This city’s one drawback,” Angron shrugged. “Forget it for now. Let’s get some rest tonight because we can’t stay long. Don’t worry; you’ll have time to see everything in the meantime.”

“Fine, fine,” Daron yawned widely. “Can we sleep now? I can’t do anything in this state.”

With that, he simply maneuvered around everyone and walked out of the room.

Sephra shook her head. “Alright… Take care of yourselves!”

***

Shortly after the queen and the princess died, and the king left the planet, the Emperor came back to visit. Angron was too young, so Rattern had to welcome His Majesty. He least wanted this task. The previous few times were already terrible, even though he didn’t have to speak to him then. He was entirely unprepared for this visit. The message came out of nowhere. If he had had time, he could have at least explained in advance that he couldn’t help, as the king was not on the planet.

When the Emperor showed up, the Chancellor shivered with fear. To hide his dread, he knelt and bowed in the usual manner.

“Your Majesty… I’m afraid your presence is in vain. The king is not here.”

“I didn’t come for him. I want to speak with you.”

Rattern raised his head in astonishment but almost immediately turned it aside after looking into the Emperor’s eyes.

“With me? I am honored by Your Majesty, but… How could I be of assistance?”

The Emperor glanced around and gestured for everyone to leave.

“Everyone out! We’ll have a private discussion.”

The guards bowed and departed.

Rattern was left alone with the dreaded Emperor. His hands were shaking, and he didn’t dare look up; he just waited.

“I need your help. I know about the laboratory you keep hidden deep in the city. I want to run some tests there.”

Rattern, although surprised, didn’t feel the need to deny the facts.

“What is it, Your Majesty?”

The Emperor handed him a vial containing silver liquid.

“What is this?”

“That is my business. I want you to inject this to a few individuals of your choice… And Angron!”

The Chancellor looked up in terror. “To the prince? What will this do to him?”

The Emperor grinned.

“I have no idea. That’s precisely what I want to find out. However, I suggest you keep them all locked up until we see results. Once we know the effects, I want to hear about it.”

“With all due respect, Your Majesty… I cannot just give something to the prince without knowing what will happen afterward. If something happens to him, the king will kill me with his own hands.”

“Don’t worry about him! I’ve already sorted that matter out with him, and the queen is dead. Currently, you are the highest-ranking individual here until Angron reaches adulthood.”

“Please, the price is just a child… I beg of you! If he dies or gets hurt… This would be treason.”

The Emperor leaned in closer, his eyes widening to a tremendous size, causing Rattern to cower in fear.

“If you oppose me, that would be treason as well. Whose wrath do you fear more?”

“I-I… Yours, Your Majesty…”

The Emperor let out a hissing laugh and straightened up.

“Very wise of you. So, when can you handle this for me?”

“Within a few standard weeks.”

“Good. I expect an immediate report once there are results! If you are concerned about Angron’s resistance, tell him it was his father’s order! He is a naive child. He won’t resist.”

“Understood, Your Majesty.”

As the Emperor moved toward the gate, he turned back for a moment.

“Just remember, keep them all locked up! For your own good.”

When the gate closed, Rattern began to retch, clutching the small vial. It was not just from the fear, but also from the disgust that he felt.

***

Rattern paced back and forth in his chambers. He was still wearing the uncomfortable, elaborate attire he had on during the dinner, and he couldn’t sleep, so he didn’t bother to take it off.

He couldn’t understand why Angron had returned. What did he think he was doing? Coming back years later to wreak havoc on everything Rattern had worked to stabilize? He had no intention of allowing that to happen.

Since the king had left, the queen died, Angron had run away, and his siblings had perished, Rattern had single-handedly ruled the planet and done everything in his power to maintain order. True, it was partly his fault they had ended up in this situation.

When the virus had escaped the lab, killing more than half of the women, including the queen and the princess, Rattern stayed silent. This was hardly his plan. In truth, he had only wanted to kill Sephra with it.

Like everyone else, he had witnessed how the girl and Angron looked at each other. The king didn’t seem to be bothered by his son’s attraction to a foreigner, but for Rattern, it was shocking. True, the Kha had never explicitly stated that the king and queen had to belong to the same species until at least one of them was a Tencous. However, due to the racial differences, Sephra and Angron wouldn’t even be able to conceive a child. There wouldn’t be anyone to take over the rule from them. The whole situation was absurd, and besides, the Chancellor found the girl dangerous.

Sephra had lived on Shouta her entire childhood, and her behavior was sometimes strange. Rattern felt her too aggressive and manipulative. He wanted to get rid of her. Despite all his plans, the virus escaped from the lab much earlier than expected. Sephra was one of the few women to survive. By the time the antidote was ready, many had died, and the king had collapsed. Not long after, he left Shouta. As far as Rattern knew, he was currently Quilen’s right-hand man, and thus, the planet had unintentionally become rebellious territory.

If it was only Sephra coming here now, he would have to report that an Imperial officer had arrived. However, with Angron accompanying her, the Chancellor was hesitant to report the prince. But if he didn’t say anything about it… would it be considered treason against Lord Quilen?

Rattern felt like his head was about to split.

Angron was subjected to the experiment under the old Emperor’s orders, and to this day, the prince believed everything had happened at his father’s command. Afterward, Angron unintentionally killed his little brother. He became the only heir to the throne, but he also fled with help. Rattern, although he didn’t understand the change that took place in the prince, reported all of this to the Emperor, but he never received a response.

Now, many years later, Angron had returned, and the Chancellor was terrified. He knew exactly what the prince was capable of, as he had proven in the throne room when he shattered the glass throne with his bare hands. He needed to find a way to get rid of him and his companions.

Rattern stood in front of a statue of Mirella that was placed in one corner of the room, looking up at the twisted, wickedly smiling face. He sighed. He couldn’t get over the goddess’s beauty. He ran his hand along the surface of the display case that held the original, ancient artifact of the Kha, or what was left of it. This artifact was said to have been written by their first queen under the guidance of the goddess.

“Sacred Mirella! You have always helped me, and you know how grateful I am for it. So help me maintain my power and get rid myself of these annoying creatures. I have faithfully followed your perfect commandments, and I will continue to do so, but your intervention is important for this! Please, I ask for your assistance.”

Rattern looked up expectantly and smiled when he almost felt he could see the statue’s eyes flash. Perhaps Lady Mirella had a plan of her own.

Az Uralkodó – 9. fejezet – A Kancellár

9. fejezet

A kancellár

– Sziasztok! – köszönt Solar, amikor mind a négyen találkoztak a folyosón.

Rövid, ezüstös kék anyagból készült ruhában volt és szemmel láthatóan nagyon örült neki. Sephra elismerte, hogy jól állt neki.

Ő maga a saját fekete admirálisi öltözékét vette fel. Bár másodszorra a lila ruha helyett hoztak neki egy fehér felsőt és nadrágot, azt sem akarta felvenni. Még egy utolsó próbát tett ugyan a magassarkú cipőben, de miután újra kibicsaklott a bokája és hasra esett, bevágva a karját, dühében inkább hagyta az egészet.

Látta, hogy Daron és Serion ugyanolyan vidáman álldogáltak az új ruhájukban. Ők is ragyogóan festettek. Mindhárman a föld fölött lebegtek pár centivel. Bedőltek Shouta szépségének.

Az katonák kísérni kezdték őket, oda, ahová a Kha kívánta. A nő szinte nem is csodálkozott azon, hogy őröket küldtek a nyakukra. Ez is biztos a kancellár műve volt.

– Mi az a Kha amúgy? – kérdezett rá végül Daron.

Sephra unottan darálta a választ és megdöbbent rajta, hogy milyen áhítattal figyeltek rá mind a hárman.

– A tencousok legelső uralkodója írt egy könyvet, vagy legalábbis felfirkantott dolgokat egy pár cetlire. Feljegyezte benne, hogy szerinte hogyan kellene neki és az alattvalóinak viselkednie. Amolyan protokollszerűség. Sokan vannak, akik szentnek tekintik és mindenki fejből tudja az egészet, de igazából mindig az aktuális uralkodó dönti el, hogy aszerint kell-e viselkedni. Angron apja soha nem használta, mert hülyeségnek tartotta és Angron is így van vele. Rattern viszont egy mániákus és mindent aszerint csinál, még ha nem tetszik neki. Igazából bárhová mentek, mindenhol hallani fogjátok. Higgyétek el, egy idő után nagyon idegesítővé fog válni! Pláne akkor, ha olyankor próbálják meg megmagyarázni nektek, amikor még ismeritek is.

Miközben a társai ezt próbálták felfogni, meg is érkeztek a város egyik legszebb termébe, a trónterembe. Sephra meghökkent.

Régen a helység kifinomult volt és ízléses, most viszont számára már csupán egy hatalmas, agyoncsicsázott giccsparádénak tűnt a ragyogó falaival, a gyöngyházborítással, a milliónyi színes kagylóval és korallal. Természetesen nem felejtették el az egészet teletömni rengeteg Mirella szoborral. A nő tudta, mennyire lenyűgözőnek találták a társai, így ő is udvariasan szemlélődött, érdeklődést színlelve.

Az őrök a helyükre kísérték őket, meglepően közel ahhoz az asztalhoz, ahol Angron üldögélt a tanácstagok és a kancellár társaságában. Mindannyian díszesen öltöztek fel, lecserélve az egyszerű, fehér ruhájukat.

Szemmel látható volt a barátján, hogy nagyon szeretett volna most valahol máshol lenni. Sephra meghallotta, hogy amikor rá akart gyújtani, Rattern tiltakozni kezdett, természetesen a Khát hozva alapul, mire Angron udvariasan megérdeklődte, vajon a Kha megvédi-e majd őt és a többi hagyománytisztelő őrültet, ha letépi a fejüket. A nő nem tudott nem nevetni, amikor a kancellár egy köhintés kíséretében hirtelen valami más, nagyon fontos dologgal kezdett el foglalkozni.

Sephra tudta, mire kellett igazából figyelni. Habár Angront saját elmondása szerint fikarcnyit sem érdekelte a hatalom, Rattern ezzel a helyzettel gyakorlatilag egy hatalmi párbajra hívta ki. Nem ő volt az egyetlen, aki ezt észrevette. Sokan pillantottak feléjük. Most jutott csak eszébe, hogy egyáltalán megnézze, kik lettek meghívva. Felismert mindenféle nemeseket, különböző tisztségű, de magas rangú tencousokat. Rengeteg volt közöttük, aki alkalmazott beültetést és lecserélte az eredeti kinézetét, de olyan is akadt, aki az eredeti, kecses, kék uszonyán járt.

Eszerint mindannyian azt hitték, Angron azért jött vissza, hogy elvegye a hatalmat. A nő tudta, hogy esze ágában sem volt ezt tenni. A barátja nem akart visszajönni, ráadásul nem is lehetett az övé a hatalom. Nem számított, hogy hol volt a király. Amíg életben volt, senki sem léphetett a helyére.

Ezt mutatta az is, hogy az üvegtrón üresen állt. A Kha kimondta, hogy kizárólag a király vagy királynő ülhetett rá. Ezt Rattern is tökéletesen tiszteletben tartotta és soha nem ment a közelébe.

Sephra újra a kancellárék felé fordult és majdnem elnevette magát, amikor Angron annyira feldühítette magát valamin, hogy felkelt, elsétált a mögöttük álló üres trónhoz és leült, megszegve ezzel a Kha előírásainak egy nagy részét. Rajta kívül mindenki más rémülten felnyögött, majdnem elájult vagy éppen dühösen szitkozódott. Rattern azok közé tartozott, akiket az ájulás kerülgetett.

– Azonnal szállj le onnan!

Angron előre dőlt és egy mosollyal támaszkodott a karfára.

– Különben mi lesz? Szólsz apámnak, hogy jöjjön vissza? Megvárom.

A kancellár majdnem felrobbant.

– A törvény tiltja, hogy…

Angron tekintete ekkor elsötétült és az öklével rácsapott a karfára.

Az ütés visszhangzott a teremben, elhallgattatva mindenkit. Rattern halálra váltan bámulta a kezét, mire Angron lepillantott.

A több évszázada álló trón üvegkarfája ketté tört.

A herceg, mintha megszeppent volna attól, amit tett, rémülten nézett körbe.

– Mi történt? – suttogta Solar, mire Serion gyorsan befogta a lány száját.

Sephra ekkor felkelt, odasétált Angronhoz és megfogta a karját.

– Elnézést kérünk mindenkitől! Egy perc és visszajövünk. Gyere… Sétáljunk egyet!

A herceg sietve bólintott és felkelt, hagyva, hogy Sephra kivezesse a teremből.

Nem mentek messzire. Megálltak egy üvegfal előtt és a nő karba tett kézzel nézett a barátjára.

– Csak viccelni akartam… Rattern nem tudja elviselni, ha valaki nem hagyománytisztelő…

– Tudom. Majdnem hozzád vágta az egyik tálat.

– Nem merte volna megtenni.

Sephra összevont szemöldökkel, hidegen nézte, mire Angron lesütötte a szemét.

– Sajnálom… Csak feldühített.

– Nem engedheted meg magadnak, hogy feldühítsenek!

– Tudom… Bocsánat…

A nő felsóhajtott és megcsóválta a fejét.

– Tudom, hogy utálsz mindent és mindenkit, de most erre nincs időnk. Nem azért jöttünk, hogy a te személyes problémáidat rendezzük le. Szedd össze magad! Ez parancs.

– Értettem.

Sephra ekkor elmosolyodott és végignézett a férfin.

– Egyébként remekül festesz. Gyakrabban kéne így járnod.

Angron zavarba jött a dicsérettől. Hosszú, ezüstfehér ruhát viselt, amelyet csillámló anyagból varrtak. Nem volt rajta díszítés. Középen néhány gomb fogta össze a mellkasán. Az ujjai túllógtak a csuklóin, mintha nem teljesen illett volna rá. Alatta ugyanolyan színű nadrágot és mellényt viselt.

– Apáé volt.

– Tudom. Emlékszem. Illik hozzád.

Ekkor Sephra az üveg felé fordult és újra megszólalt.

– Van valami ötleted arra, hol lehet a szilánk?

– Szinte biztos vagyok benne, hogy Hyraus nem a városon belül rejtette el, különben már megtalálták volna.

– Akkor ki kell menned a városból.

– Hogyne… Mintha Rattern megengedné.

– Majd rávesszük.

– Mi van akkor, ha már megtalálta?

– Akkor meg elvesszük tőle.

Angron megingatta a fejét és felnézett.

– Biztosan jó ötlet ez? Talán jó helyen vannak a kard darabjai ott, ahol vannak… Mi van, ha csak egy legendát kergetünk?

– Quilennek fontos és ez elég indok arra, hogy nekünk is fontos legyen. Ha ő hisz benne, hogy van értelme megkeresnie, akkor még előtte kell megtalálnunk.

– Remélem, igazad van.

– Nekem mindig igazam van.

Ekkor a nő megfogta a karját és visszavezette a trónterembe.

Angron morogva szólalt meg.

– A többiek elfelejtettek mindent.

A társaik remekül érezték magukat. Most épp koccintottak valami sötétzöld, csillámló itallal. Egyáltalán nem voltak tisztában azzal, hogy mi történt körülöttük.

Sephra megforgatta a szemét.

– Szerintem már azt se tudják, hogy miért jöttünk ide. Sietnünk kéne. Még a végén itt akarnak maradni.

– Az kéne még nekünk. Nem hibáztatom őket. Könnyű bedőlni mindennek.

Angron ezúttal Sephra mellé ült le és elvett a tányérjáról egy sárga gyümölcsöt. A tencousok, ha megváltoztatták a kinézetüket, általában egyben az emésztőrendszerükkel is ezt tették. Többé nem nagyon ettek húst, ellenben szerették a zöldségeket és gyümölcsöket, amelyeket behozattak más világokról. Megtehették. Shouta egy gazdag bolygó volt.

– Rattern téged néz.

– Nézzen csak! Ilyen jóképű férfit csak fiatalkorában láthatott utoljára, amikor tükörbe nézett. Az pedig nem ebben a millenniumban volt. Szép nőkről meg már nem is beszélve.

Sephra egy félmosollyal reagálta le a bókot.

– Tudod… Azon gondolkozom, hogy Hyraus nem jöhetett ide észrevétlenül. Ha az óceánon belül keresett egy biztonságos helyet… Akkor Rattern engedélye kellett hozzá. Tudnia kell valamit.

Angron abbahagyta a gyümölcs hámozását és beleharapott.

– Bárcsak apa itt lenne! Ő pillanatok alatt szóra tudná bírni.

Sephra némán bólogatott. A barátjának igaza volt.

A király mindig is rettentően méltóságteljes és fenyegető volt a szigorú arcával. Ha halálbüntetést nem is alkalmazott, száműzte azokat, akik valamit vétettek. A tencousok társas lények voltak és a magányos egyedek gyakran váltak öngyilkosokká. Rattern idősebb volt ugyan nála, ám mindig is félt tőle, és bár ezt igyekezett álcázni a mézesmázos hanghordozásával, a megfélemlített testtartása mégis elárulta.

Sephra sosem tudta meg, hogy a király hogyan vélekedett a kancellárról. Talán megbízhatott benne. Elvégre maga mellett tartotta a kezdetektől. Akárhogy is, a király maga sem volt egyszerűen átverhető. A nő sosem csodálta, hogy Quilen éppen őt választotta meg helyettesének, a Lázadó Birodalom második legmagasabb rangú személyének.

Ekkor a kancellár felállt és felemelte a kezét. Fényes, csillámló ruhája magára vonta a figyelmet, így mindenki elhallgatott, és felé fordult.

– Hölgyeim és uraim, mint láthatjátok, a mai napon igen nagy öröm ért minket, hiszen rég elveszett hercegünk visszatért! Azt hiszem, nem is kell magyaráznom, milyen nagy megtiszteltetés ez mindannyiunk számára. Az pedig külön örömre ad okot, hogy néhány külvilági is megjelent ma este. Azt hiszem itt az ideje, hogy koccintsunk egyet rájuk! Kha!

Rattern a magasba emelte a poharát, a vendégek pedig nagy bólintással utánozták, és felkiáltottak.

– Kha!

Angron és Sephra óvatosan egymásra pillantottak, miközben felemelték a poharukat. Rattern a külvilági szót furcsa módon hangsúlyozta ki. Mindketten kihallották belőle a fenyegetést. Pontosan tudták, hogy ugyanarra gondoltak.

A nő közelebb hajolt a barátjához és a fülébe suttogott.

– Majd én beszélek vele. Ha tud valamit, akkor kiszedem belőle.

***

Mind az öten együtt mentek vissza a szállásaikhoz, természetesen őrök kíséretében. Az, hogy egyfolytában a nyakukon lógtak kéretlenül, nem igazán volt szerencsés a küldetésük szempontjából. Muszáj volt őket lerázniuk valahogyan, nem beszélve arról, hogy egyfolytában beleszóltak abba, mit csináljanak. Most éppen abban akarták őket megakadályozni, hogy egy szobába menjenek be beszélni mindannyian.

– Kérem önöket, hogy mind a saját szállásukra fáradjanak be! Ez volt a parancs.

– Már nem azért, de semmi hátrány nincs abból, ha még egy kicsit együtt akarunk lenni.

– De uram, a kancellár parancsa szerint…

Angron ekkor szembe fordult az őrrel. Bár nagyjából egyforma magasak voltak, olyan nézést villantott a kísérőjükre, hogy az azonnal összement néhány centivel.

– Egy, neked én felség vagyok! Kettő, amit én mondok, az felülír mindent, amit Rattern mondott, világos?! Ha már itt tartunk, egyáltalán érezd magad megtisztelve, hogy a herceg szól hozzád! Mit képzelsz te magadról? Vigyázz, hogy mit mondasz, mert nem akadályozhat meg semmi abban, hogy itt és most büntetést szabjak rád! Érthetően fogalmaztam?!

– Igen, uram – dadogta az őr, miközben meghajolt. – Akarom mondani, felség. Bocsásson meg, én csak a munkámat próbáltam végezni!

– Akkor mostantól a munkádhoz tartozik, hogy távol tarts tőlünk mindenkit, aki háborgatni akar minket! Semmi szükség arra, hogy feleslegesen akadályozzatok minket! Nem kérünk magunk köré őröket, se semmilyen kíséretet, és ha még egyszer meghallom, hogy valaki a Khát emlegetve próbál ellenszegülni nekem, annak betöröm a képét! Világos? Akkor tűnés! Azonnal!

Az őrök meghajoltak és válasz nélkül siettek el.

Angron elégedetten fordult vissza a többiekhez.

– Kezdem megkedvelni a címemmel járó előnyöket. Még a végén itt maradok.

– Mi volt a bajod velük? – kérdezte Solar nevetgélve, miközben bedülöngélt a szobájába.

A lányt követték a többiek. Itt legalább biztosan nem kellett azon aggódniuk, hogy valaki hallotta őket.

– Mitől vizes minden? – kérdezte Serion, körbenézve a padlón.

A lányt mindez legkevésbé sem zavarta, mivel a kelleténél többet ivott abból a csillámló, zöld italból. Első dolga volt ledőlni az időközben megjavított ágyra és egy perc elteltével már aludt is.

Senki nem foglalkozott vele.

Daron, aki maga sem volt józan, a falnak dőlt.

– Miért kellett eljönnünk?

– Remélem nem felejtettétek el, hogy dolgunk van itt! Nem városnézésre jöttünk. Küldetésünk van, nem igaz?

Serion észbe kapott és értetlenül nézett körbe.

– Tényleg. Hogy felejthettem el?

– Ez a város egyik hátránya – vont vállat Angron. – Hagyjuk most, bonyolult! Holnap viszont neki kell állnunk a küldetésnek, mert nem maradhatunk sokáig! Ne aggódjatok, úgyis lesz időtök közben megnézni mindent!

– Jó, jó – legyintett Daron nagy ásítással. – Most viszont lehetne, hogy alszunk? Ebben az állapotban én már semmit nem tudok csinálni.

Azzal a fiú egyszerűen kikerült mindenkit és kisétált a szobából.

Sephra a fejét ingatta.

– Rendben… Vigyázzatok magatokra!

***

Nem sokkal azután, hogy a királyné és a hercegnő meghaltak, a király pedig elhagyta a bolygót, az uralkodó ismét megjelent. Angron túl fiatal volt, így Ratternnek kellett fogadni a Birodalom urát. A legkevésbé sem vágyott erre a feladatra. Már az előző néhány alkalom is épp elég borzalmas volt, holott akkor még csak beszélnie sem kellett vele.

Egyáltalán nem volt felkészülve a látogatásra. Az üzenet a semmiből jött. Ha lett volna ideje, legalább elmondhatta volna előre, hogy nem tudott segíteni, hiszen a király nem tartózkodott a bolygón.

Amikor az uralkodó megjelent, a kancellár gerincen végigfutott a hideg. Hogy leplezze a rettegését, a szokásos módon térdet hajtott előtte.

– Felség… Attól félek, hiába tisztel meg minket a jelenlétével. A király nincs…

– Nem hozzá jöttem. Veled akarok beszélni.

Rattern döbbenten emelte fel a fejét, de szinte azonnal el is fordította, miután az uralkodó szemébe nézett.

– Velem? Megtisztel felséged, de… Miben tudnék én segíteni?

Az uralkodó körbenézett és intett egyet.

– Mindenki kifelé! Kettesben fogunk tárgyalni.

Az őrök meghajoltak és távoztak.

Rattern egyedül maradt a rettegett uralkodóval. A kezei remegtek és nem mert felnézni, csak várakozott.

– A segítségedre van szükségem. Tudok arról a laborról, amit a város mélyén rejtegetsz. Tesztelni akarok ott valamit.

Rattern, habár meglepődött, nem érezte szükségét, hogy megpróbálja tagadni a tényeket.

– Mi lenne az, felség?

Az uralkodó ekkor egy üvegcsét adott neki, amelyben ezüstszínű folyadék kavargott.

– Mi ez?

– Az az én dolgom. Azt akarom, hogy add ezt be néhány általad választott egyénnek… Illetve Angronnak!

A kancellár riadtan nézett fel.

– A hercegnek? Mit fog ez vele tenni?

Az uralkodó elvigyorodott.

– Fogalmam sincs. Épp ezt akarom megtudni. Azonban azt ajánlom, hogy legyenek mindannyian bezárva, amíg nincsenek eredmények. Amint kiderül a hatása, tudni akarok róla.

– A legmélyebb tisztelettel, felség… Nem adhatok be valamit csak úgy a hercegnek, amikor nem tudom, mi történik utána… Ha baja esik, a király saját kezűleg fog megölni.

– Miatta ne aggódj! Vele már elintéztem az ügyet, a királyné pedig halott. Jelenleg te vagy a legmagasabb rangú személy itt, amíg Angron el nem éri a felnőtt kort.

– Kérem, a herceg csak egy gyerek… Könyörgöm, ha belehal vagy megsérül… Ez felségárulás.

Az uralkodó közelebb hajolt és a szemei hatalmasra tágultak. Rattern rémülten húzta össze magát.

– Ha nekem ellent mondasz, az is az. Kinek a haragját féled jobban?

– É-Én… Az Önét, felség…

Az uralkodó sziszegő nevetést hallatott és felegyenesedett.

– Nagyon helyes. Sejtettem, hogy bölcs vagy. Tehát… Mikorra tudod nekem intézni az ügyet?

– Néhány standard héten belül.

– Helyes. Azonnal jelentést kérek, amint van eredmény! Ha Angron makacskodása miatt aggódsz, akkor mondd neki azt, hogy az apja parancsa volt! Naiv gyerek. Nem fog ellenállni.

– Értem, felség.

Ekkor az uralkodó a kapu felé indult, ám egy pillanatra visszafordult.

– Csak ne feledd, tartsd bezárva! A saját érdekedben.

Amikor a kapu bezáródott, Rattern öklendezni kezdett, magához szorítva a kis üvegcsét. Nem csupán a félelem volt az oka, de az undor is, amit érzett.

***

Rattern fel-alá járkált a lakosztályában. Még mindig a vacsoránál viselt kényelmetlen, díszes ruhája volt rajta, de nem tudott aludni, így arra sem vette a fáradtságot, hogy levegye.

Nem értette, Angron miért jött vissza. Mégis mit képzelt magáról? Azt, hogy évek múlva csak úgy megjelenik és tönkretesz mindent, amit ő rendbe hozott? Esze ágában sem volt ezt hagyni.

Azóta, hogy a király távozott, a királyné halott volt, Angron elmenekült, a testvérei pedig meghaltak, Rattern egyedül vezette a bolygót. Megtette, ami tőle telt, hogy fenntartsa a rendet. Igaz, részben az ő hibája volt az, hogy ide jutottak.

Amikor a vírus elszabadult a laborból és megölte a nők több, mint felét, köztük a királynét és a királylányt, Rattern mélyen hallgatott mindenről. Nem éppen ez volt a terve. Valójában csupán Sephrát akarta megölni vele.

Ahogyan mindenki, ő is látta, hogyan nézett a lány és Angron egymásra. A királyt láthatóan nem zavarta, hogy a fia egy idegen felé hajlott, de Rattern számára ez megdöbbentő volt. Tény, ami tény, a Kha sosem mondta ki, hogy a királynak és a királynénak azonos fajba kellett tartoznia egészen addig, amíg legalább az egyikük tencous volt. Viszont, a faji különbségekre tekintettel Sephra és Angron még csak nem is lettek volna képesek gyermeket nemzeni. Nem lett volna, aki átvegye utánunk az uralmat. Nevetséges volt az egész helyzet, emellett a kancellár veszélyesnek érezte a lányt.

Sephra egész gyerekkorában Shoután élt és a viselkedése időnként furcsa volt. Rattern túl agresszívnak és manipulatívnak érezte a lányt. Meg akart tőle szabadulni. Minden terv ellenére a vírus elszabadult a laborból, méghozzá a vártnál sokkal korábban. Sephra volt az egyike azon kevés nőnek, aki túlélte. Mire az ellenszer készen lett, rengetegen meghaltak és a király összeomlott, nem sokkal később pedig elhagyta Shoutát.

Rattern tudomása szerint jelenleg Quilen fővezér jobb keze volt, és ezzel a bolygó akarva-akaratlanul is lázadó területté vált. Ha nem Angron jött volna el, hanem csupán egyedül az admirális, jelentenie kellett volna, hogy birodalmiak érkeztek. Így azonban a kancellár vonakodott a herceget jelenteni. Ha viszont nem szólt róla… Az árulásnak számított Quilen nagyúrral szemben?

Rattern úgy érezte, széthasad a feje.

Angront a néhai uralkodó parancsára alávetette a kísérletnek és a herceg a mai napig azt hitte, hogy minden az apja parancsára történt. Mindezek után Angron megölte az öccsét, még ha nem is szándékosan tette. Egyetlen trónörökös maradt, de ő is elmenekült, segítséggel. Rattern, még ha nem is értette a változást, ami végbement a fiún, jelentette mindezt az uralkodónak, de soha nem kapott rá választ.

Most pedig, sok év elteltével Angron visszatért és a kancellár megrémült. Pontosan tudta, hogy a herceg mire volt képes és a trónteremben bizonyította is, amikor puszta kézzel kettétörte az üvegtrónt. Meg kellett szabadulnia tőle és a társaitól valamilyen módon.

Megállt a szoba egyik sarkában elhelyezett Mirella szobor előtt és felnézett. Torzan, gonoszul mosolygó arc nézett vissza rá.

Rattern felsóhajtott. Nem tudta túltenni magát az istennő szépségén. Végig húzta a kezét a szobor elé elhelyezett vitrin felszínén, amelyben a Kha eredeti, ősi példánya feküdt, már amennyi maradt belőle. Az, amelyet az első királynőjük írt meg, állítólag az istennő sugallata alapján.

– Szent Mirella! Eddig mindig segítettél nekem és tudod, mennyire hálás vagyok érte. Segíts hát rajtam most is, hogy megtarthassam a hatalmam, és megszabadulhassak ezektől az idegesítő teremtményektől! Eddig is hűen követtem tökéletes parancsaidat, és ezután is fogom, de ehhez fontos a közreműködésed!

Rattern várakozón nézett fel és elmosolyodott, amikor szinte látni vélte, hogy a szobor szeme megvillant. Talán Mirella úrnőnek már terve is volt.

The Emperor – Chapter 8. – The King

Part 2. Shouta

Chapter 8

The King

Shouta was, according to public opinion, one of the most beautiful planets in the Galaxy. This wasn’t just because of its vast and radiant ocean that covered the entire surface but also due to its magnificent capital deep below the surface.

A civilization had developed here, choosing to build their structures underwater, thus preserving the sacred surface above. Over time, they constructed the capital city of Shouta, known as Mirellonos, named after their goddess. It was entrusted to her protection. The result was a city that blended modernity with traditional elements in every aspect.

They sourced various metals from all corners of the Galaxy for its construction, and the majority of the walls were made from resilient glass. Thanks to these materials and the lighting, the entire city seemed to glow from within. Although there were residents who preferred to live in caves and smaller villages rather than the capital, all of them acknowledged its beauty.

Another merit of the planet was its splendid, diverse, and colorful flora and fauna. They were undisturbed by the construction and could be admired in their entirety by those traveling from the surface downward, until they delved so deep that they could no longer see beyond the lights of the landing platform.

Shouta was considered the jewel of the Galaxy in every sense, but that didn’t distract the passengers aboard the spacecraft.

“Come on, move already!” grumbled Hyraus, dragging his son along.

Quilen felt uncomfortable in a world so foreign to him. The thought of being deep beneath the ocean was terrifying. He wasn’t even a good swimmer. If the city’s glass walls were to crack, he’d drown, and that thought scared him. Although, he realized the pressure would kill him first.

He wished his brother had come with them, but Alsen stayed at the Emperor’s palace. When Hyraus smacked him on the back again, Quilen straightened up and walked down the spacecraft ramp.

Waiting for them outside was an escort to take them to the king of Shouta. Quilen had never met him and didn’t know how he should behave. He didn’t even know who the king was exactly, although he wouldn’t admit this to his father. Hyraus constantly scolded him for being scatterbrained. Perhaps that’s why the man wanted his younger son there, so he could learn how to behave in such situations. Alsen learned much faster, and he was confident, polite, and disciplined. Hyraus wouldn’t have worried about him in the presence of a high ranked person.

As they moved through the glass-walled city, Quilen’s fears began to subside a little. The city was beautiful and dazzling, sometimes almost breathtaking. However, there wasn’t much time for sightseeing since every time he slowed down, Hyraus urged him to hurry.

Finally, as they reached a white marble gate, two guards blocked their path. The man introduced himself firmly, and the door opened immediately.

Quilen tried not to gape his mouth with amazement when he entered the throne room. The walls sparkled with pearly shine from the lamps’ reflection. The floor was covered with a shiny, polished white marble. A soft pale blue carpet led to the carved glass throne on the dais. Statues adorned the sides of the room, and he assumed they were of past kings and queens. In the center, behind the glass throne, stood a towering statue of a woman that Quilen guessed must be their goddess.

When he took his eyes off the walls, he immediately spotted the king. He was a tall man, much taller than the average citizens, just like all Shoutans who chose to have humanoid legs. His scales shimmered with a pale blue hue in the reflected light. His eyes were deep blue, much like his long, braided hair. He wore no crown or other headpiece, yet he was unmistakable. His silvery attire was impeccable. His dignified demeanor exuded a pride that immediately captivated the boy. Even his movement, as he turned his head towards them and raised his hand to smooth over his attire, exuded an extraordinary elegance.

The boy now understood why his father had insisted he wear his finest clothes. Although he hated the tight-fitting, red silk robe, Quilen eventually complied. He realized that perhaps he should have combed his long hair and tied it back.

Beside the king, two others stood. An older man, elegantly dressed in white, and a younger boy who bore a striking resemblance to the king but had messy, blue hair, a more casual posture, and wore black attire. He lacked the same elegance as the older men. They appeared to have been discussing something important, but they fell silent. With a calm smile, the king turned his gaze toward them. The older man took a step back with a slight bow, while the young boy crossed his arms and shook his head in irritation, as if he was annoyed at the interruption.

Hyraus knelt on the blue carpet, bowing his head almost to the ground. His golden hair nearly brushed the floor. His son followed suit. He didn’t feel humiliated by the gesture since living alongside the Emperor, both he and Alsen had become accustomed to setting aside their pride. After all, His Majesty hardly allowed them to rise.

“Your Highness, please forgive us! It seems we have interrupted something. My name is Hyraus, and…”

“You come from the Emperor,” the king added, smiling, completing the introduction. “I’ve heard of you, Royal Advisor.”

Hyraus nodded, but he didn’t rise. The king turned his gaze curiously toward the boy, studying him with interest.

“My son, Your Highness. The younger one.”

The king stepped down from the platform and stopped in front of the boy. Quilen looked around nervously, alternating his gaze between the king and his father, and had no idea what he should say or do.

He gasped with fright when the king took hold of his chin to turn his face towards him. The touch of the king’s fingers felt peculiar, cold, due to the scales on his skin.

The boy silently stared into the deep blue eyes for long moments before speaking in a quivering voice.

“Your Highness?”

“What is your name?” the king inquired.

“Quilen, Your Highness.”

The king smiled and released his chin.

“He seems like a kind boy.”

“He is. Sometimes, maybe a little too kind and scattered…”

“He’s just a child. Don’t be too strict with him,” the king replied. He glanced at the younger Shoutan boy. “I’m also trying to stay patient with mine when he thinks he knows better than me and starts arguing with me. Angron, don’t be impolite!”

The young prince let out an exasperated sigh and approached them with an arrogant look. He had none of his father’s easygoing, charming demeanor. He looked down at them with an almost disdainful expression, and his movements were aloof.

“At least none of them know what the Kha is,” he spoke dismissively, but his attitude immediately shifted when his father shot him a stern look. “I apologize…”

The king shook his head.

“This is my son, Angron… He can be terribly impolite at times.”

In the background, the other, older man muttered something about the prince being right, but then he chose to remain silent. Hyraus began to offer apologies.

“We were the ones who were impolite. I’m familiar with the Kha’s customs; I just overlooked it… I’m deeply sorry.”

“Naturally, we don’t expect anything like that from outsiders. We are fully understanding in that regard.”

Quilen stared at his father. Hyraus would never forget diplomatic protocols. If he didn’t do something, it was done deliberately.

The king turned and walked to his throne, taking his seat. Quilen was mesmerized, watching his every move. He wished he could be as confident and elegant as the king. It was almost intimidating.

Angron quickly followed his father and stood beside him. He didn’t receive permission to leave, so he simply observed, just like the chancellor.

“Well, let’s hear it! What does the Emperor want from me this time?” The king inquired.

Hyraus uncomfortably adjusted his collar. “It would be best if he could explain it personally. But he mentioned that there have been precedents before…”

The other, older Shoutan responded, “Indeed, we have had the pleasure of meeting him before.”

The king nodded in agreement.

“As the Chancellor says, his face and he himself couldn’t fit through the gate.”

Quilen lowered his head and bit his lip to stifle his laughter.

“Nevertheless, he would very much like it if Your Highness would consider his new proposal.”

“I’ve already heard the previous one. I must convey that he cannot say anything that would make us join the Empire. Shouta has always been an independent planet and will remain so, as far as I’m concerned. We don’t seek his dominion.”

At this point, Hyraus closed his eyes to take a deep breath before looking up again.

“I hoped you would at least listen to me, Your Highness. In this case, though, I must ask you to tell him to his face that you are unwilling to negotiate in any way.”

“I beg your pardon?”

Hyraus smiled and raised his hand to press a button on his wristband.

“The Emperor will be here within a minute. You can tell him personally what you think of him. Although he has heard everything so far.”

Silence fell over the room. The guards exchanged glances. The king remained silent for long seconds. It was the chancellor behind him who spoke first.

“I hope this is just a bad joke. There was no mention that we should receive him.”

“I apologize, Your Highness. This was his command.”

The king glanced at one of the guards, who immediately spoke to the device on his wrist to find out what was happening. After a moment, he nodded with a look of horror. Noise from outside could be heard as someone approached.

The king rose from his throne as if he was about to faint. His confidence disappeared as he looked at his son.

“If this is true… Angron, get out of here! Watch over your mother and siblings. Do not come out until I say so!”

The prince nodded and hurried away.

The king looked around and quickly signaled the guards, who lowered their weapons. A few moments later, the door burst open, and the Emperor appeared on the scene. Quilen saw the fear etched on the faces of the king and the chancellor, and he almost pitied them for it. He knew how difficult it was to remain composed in the presence of the Emperor, as he feared him too, just like his brother. This was proven by the way he leaned closer to the ground when the Emperor passed by him, wishing he had stayed at home in place of his sibling. The only one who didn’t show his fear was Hyraus.

The Emperor entered through the gate as if everything belonged to him, which was, in a way, true. Although there were still some planets, including Shouta, that claimed to be independent, they could be brought under control by force at any moment. It hadn’t happened yet, but it was only a matter of time. His Majesty preferred voluntary submission.

A dark smile spread across the Emperor’s face as he surveyed the room and the guards. Finally, his gaze settled on the king. His look was condescending, with a glint of malicious satisfaction in his eyes.

“I know the Kha, and I’m only interested in how you welcome the superior power.”

Hearing this, the guards, as if they had come to their senses, fell on their knees and bowed deeply. The chancellor closed his eyes for a moment and then followed suit.

The king still appeared as though he were on the verge of fainting, and then a few seconds later, as if he finally came to realize whom he was facing, he knelt, bowed and touched his forehead to the glistening floor. A few moments later, he gathered the strength and straightened up but didn’t rise. It would have been foolish and disrespectful to do so. Like everyone else, he knew how much the Emperor loved to bask in his own glory.

While Shouta officially proclaimed its independence, the king would never have dared to truly anger the Emperor. He knew exactly how dangerous it would be to defy his power for even a single moment. It was quite different to mock him from behind and send him the message from afar that his offer was of no interest, as opposed to saying it to his face.

“Your Majesty… I… We were not prepared… I apologize.”

The Emperor interrupted him with a broad smile.

“This is a much more honest welcome. The power of surprise reveals the truth. I heard that you are unwilling to listen to my envoy. I dared to hope that my presence would be motivation enough to change your opinion, little king.”

The last word carried a biting mockery, sending a shiver down Quilen’s spine. He found it astonishing how little respect His Majesty had for anyone.

The boy wasn’t exactly sure how old the Emperor was, but he had ruled the Galaxy long before he and Alsen were born. He was even older than Hyraus. He knew all too well how much good Emperor had done, how he united the planets and aided the people, but sometimes it seemed almost unbelievable. He was infamous for how cruel he could be to those who defied and betrayed him. Quilen had heard a lot of bad things about him from his father, and he had been raised to fear him, even though he had never experienced any hostile intent from the Emperor.

Hyraus, being constantly around the Emperor, had learned to suppress his feelings and concentrate on ensuring that nothing about his plans leaked out accidentally. He was the only one in whom the Emperor placed almost complete trust. Quilen never dared to imagine what the Emperor would do to them if he found out they were planning treason. Deep down, the boy wished the moment had never come for him or his brother to confront him. He doubted either of them stood a chance against him.

The Emperor turned to Hyraus with a smirk.

“Didn’t I tell you? This trick always works.”

“Yes, Your Majesty, you were right.”

The Emperor then turned back to the king with a smile, stared at him in silence for a moment, and then struck him with such force that the man fell to the side. Quilen flinched. The guards made frightened noises, but no one moved. The king did not give any orders, only managed to get back to his knees and remained silent. Seeing his submission, everyone stayed still.

“Next time, if the question arises whether I and my face… What was it… can fit through, widen the gate!” the Emperor said.

“Forgive my disrespect, Your Majesty!” the king begged.

“I don’t forgive it. So… where were we? Yes, the discussion… But before we begin, I want the prince and his little sweetheart to grace us with their presence.”

Quilen would have sworn that pure panic appeared on the king’s face this time.

“Is there perhaps an obstacle?” the Emperor inquired.

The Chancellor regained his composure more quickly. “Lady Silerin is currently not on Shouta, Your Majesty. She’s away. Her academic exams are coming up.”

“In that case, the little prince will be enough,” the Emperor stated.

With a dark smile, he looked down at the king. “Perhaps he will be more inclined to behave obediently if I need to make an example of you.”

During the tense silence following the open threat, Quilen noticed that the king clenched his fist. However, a moment later, the Shoutan man looked up at the Emperor and responded in a calmer tone. It seemed he had managed to regain his composure.

“There will be no need for that,” he replied. “Clearly, Your Majesty has come with a much better offer than what we heard before. Chancellor, please summon Angron! We will listen to the Emperor’s proposal.”

***

“Prince!” Solar exclaimed after they turned off the communication system. “Why didn’t you tell us you’re a prince?”

“Legally, I’m a prince, but I don’t really feel like one. Especially not since I had to leave. It doesn’t matter anyway. I’ll never be king of this place,” Angron replied.

Solar’s enthusiasm was undeterred. “It still sounds cool to me! If I were a princess, I’d go back to my planet and get myself crowned!”

“Even if your father was a traitor, and you were a monster that could slaughter the city at any moment, and essentially, they banished you so they’d never have to see you again?”

Solar cleared her throat and fell silent. Sephra patted Angron’s shoulder reassuringly, signaling that they were accepted, so it couldn’t be that bad.

Angron grappled with two different feelings. On the one hand, he was horribly worried that the monster within him could break free at any moment. On the other, he could have exploded with joy at seeing the most incredible place in the Galaxy once again. He lost himself in the sightseeing just like his companions. Glancing back, he saw that all of them were spellbound, even Sephra, who had lived here with him a long time ago.

However, he knew he had to face the hatred of his own kind, and as they descended, the atmosphere became tenser. Finally, their elevator stopped below, in the shimmering city of Mirellonos. Serion, Solar, and Daron gazed in awe while he and Sephra gathered themselves and opened the spaceship’s gate.

“There won’t be any problems,” she whispered before they stepped out.

With a sigh, Angron descended the ramp with as much princely dignity as he could gather. He felt painful knowing he could never be as dignified as his father. He lacked the same pride.

The others followed.

They entered a vast chamber. Every shade of blue and silver was reflected in the columns, the floor, and the walls, which were made of the same resilient glass as the surrounding dome. Outside, millions of tiny fish swam in every color of the rainbow, but as they left the city’s lights behind, they disappeared into the darkness. The spectacle was so captivating that, at first, they didn’t even notice their gathering escort.

Soldiers stood in two disciplined rows. Their silvery armor sparkled. Directly in front of them were five individuals, two women and three men. They were members of the planetary council, the most powerful figures on the planet after the royal family. Each of them wore pristine, unadorned white clothing, except for the middle man who had a wide, deep blue pattern on the waist of his robe and an gold medallion hanging from his neck. They all bore a striking resemblance to Angron. They had the same light blue skin and dark blue hair, along with scaly arms and webbed hands. At first glance, it seemed impossible to tell them apart, except for the one who had a single large, shiny fin instead of legs.

The man in the middle had his hair tied into a ponytail. It contained some gray strands. He appeared to be about twenty-five years older than Angron. He, as the Chancellor, stepped forward with a grand, gentle, and completely fake smile. He knelt before the prince, and the others in the background followed suit.

Angron hesitated, then extended his arm. The Chancellor kissed the back of his hand.

“Your Highness, the joy of your return has sweetened all our days,” he said.

“I am also very happy to be here, Chancellor Rattern,” Angron replied in a flat tone.

He helped the older man to his feet and embraced him, as protocol demanded. However, he whispered in the Chancellor’s ear.

“Do we really have to go through all this ceremony?”

The Chancellor responded with a dark growl, “We are just following protocol. You know how it goes. If you think, you little worm, that I’m enjoying this so much, you are sorely mistaken.”

With that, they released each other, and although Angron made no attempt to put on a friendly face, Chancellor Rattern forced the kind smile back onto his face, but his eyes still glittered with anger.

The pilot wondered how, while Angron’s father had managed to maintain his youthful appearance, the Chancellor, who was approximately the same age, had aged significantly. Though there were a few years between them, it still surprised him that a few shapeshifting enhancements made such a difference.

At this point, Rattern approached Sephra and bowed deeply.

“If I am not mistaken, the Grand Admiral also showed up on this glorious day. Although it is quite surprising to have an Imperial officer here, I am glad to see you again. Accept my congratulations on your appointment.”

Sephra nodded reservedly. “Thank you. I am glad to be here again. I hope the past years have treated you well.”

Rattern tilted his head to the side with a strange smile. “We’ve been living well since the old Emperor passed away and stopped terrorizing us. It would be best if we had more of these wonderful, peaceful years in the future. If I may ask, who are the other guests?”

Rattern looked back and saw that, albeit reluctantly, Angron had obediently embraced the other four council members one by one, just as protocol dictated. It was fortunate that he even knew what to do at all. His father had never raised him properly.

The Chancellor turned around and showed a smile to the other three guests, who introduced themselves in turn. Not that he bothered to remember their names. He cared the least about them.

He then returned to Angron and walked with him along the glass corridor leading out of the chamber. As they passed, the soldiers bowed. The other four council members joined behind them, and the guests followed.

“If I may inquire, Your Highness, how long do you plan to stay? I have, of course, prepared your accommodations, but your arrival was so unexpected that I’m not sure if I managed to arrange everything.”

“We do not know yet how long we will stay, Chancellor.”

“I understand,” Rattern replied elongatedly, accompanied by a smile.

With this, he could deceive many. Shoutans were known for their hospitality, but Angron knew him well enough. The more Rattern hated someone, the more he smiled at them. Fortunately, Kha forbade punching a prince in the gut.

“I could say we came for a mission. Something that, of course, we don’t intend to reveal, and we don’t know how long it will take… However, we don’t plan to stay for long. We have business elsewhere.”

Angron thought it must have been difficult to articulate with such a wide smile.

“I understand, Your Highness. In that case, I suggest you rest, and your companions are free to explore our splendid city. We will host a banquet in your honor in the evening, and, of course, all of you are invited.”

“That’s very kind. Thank you. We all look forward to it.”

The Chancellor bowed deeply.

“Everything for the guests. The soldiers will accompany you to your accommodations. If you’ll pardon me, Your Highness, I have many important matters to attend to today, but, of course, we can continue this honorable conversation later.”

With that, Rattern, without waiting for a response, turned on his heel and withdrew, accompanied by the other four council members.

“Following protocol,” Angron thought bitterly as he joined his companions.

***

“This place is amazing,” Solar muttered to herself in her own room.

All of them were given separate accommodations on the same corridor. After the spaceship, a little private space didn’t hurt any of them, even if it was for a short time.

Her room looked like they had melted down great amounts of real pearls and coated the walls with them. There was only one window through which she could see the ocean. Looking down, she could admire deep-set red and blue corals illuminated by the city lights. Her bed was a water bed, and the first thing she did was jump on it until her claws tore the material. By the time she managed to patch the hole with something, half of the room was flooded with water.

Not long after, a servant girl without implants brought her a dress and asked her to attend the evening meeting in it. Solar just awkwardly smiled and asked her to do something with the bed if possible. The maid looked at her strangely for a few seconds before bowing and hurrying away.

After a quick wash, Solar put on the dress she received and was amazed at herself. She had never worn a skirt because her furry legs found loose pants much more comfortable. She couldn’t even tell exactly what color the dress was made of because it changed as she moved, from white to blue to silver, adorned with pearls.

She barely saw any of this place, but she already loved it. She had forgotten about the bad feelings she had about the planet when they were still on the spaceship.

***

Serion, even if he wanted to, couldn’t have lied. He had been to many places in his life, but for some reason, Shouta was never one of them. He had to admit that it impressed him much more than he had thought.

His accommodation overlooked a trench, at the bottom of which thousands of bright shells sparkled. They also brought him a garment that resembled a suit, asking him to wear it in the evening. He was stunned when he saw himself in it. It suited him perfectly, as if it had been designed for him. The shiny silver fabric almost blended with his hair, but he was least bothered by it. He couldn’t wait for the evening.

As rushed as they were, he simply forgot about the sword. He wanted to see everything in this perfect place.

Since there were still many hours until evening, he decided to take a nap. On the comfortable bed, he almost immediately dozed off, only to wake up crying and trembling later.

He was dreaming of the darkness again.

***

Daron was having a great time. What he saw here exceeded all his imagination.

He was lying on his bed. He had already seen everything and tried on his clothes. When he wanted to go out, a guard stopped him. He asked him not to wander off alone, as he might get lost. When Daron declared that he was hungry, the guard said that they would bring him something soon. And that’s exactly what happened.

Daron comfortably stuffed a piece of that purplish fruit into his mouth. He wished he had been born a prince. He would have never had any worries.

***

Sephra stood in front of the mirror until she was able to force a smile on her face. She had learned to behave as politely as Shouta’s most intelligent and refined species, the Tencous. Those who knew her could see through it, as her eyes almost sparkled, but for everyone else, her expression seemed genuine.

“I hate this,” she hissed between her teeth, keeping the smile. “I’ll break the legs of whoever brought me this dress. Who can walk in this?”

She turned away from the mirror and tried to take a few steps in the high-heeled shoes she received. It took her ten minutes to make it through the room without stumbling. She considered it a small victory, but she didn’t count the two times she fell and even sprained her ankle.

She clung to the wall to stay up.

“This is not me…”

She received a long dress, but she liked only the color of the fabric. It was dark purple, which would have emphasized her eyes, but she couldn’t wear it. She knew she would look pretty and that it would suit her, but she would be uncomfortable in it.

She ordered the terrified maid to bring her something else. Although the girl tried to explain that protocol demanded it, Sephra shouted that she should not come with the Kha, as she knew perfectly well what was in it, having lived here herself for years. In the end, to emphasize her arguments, she landed a well-aimed hit on the girl’s nose, breaking it.

When the terrified maid ran away, Sephra closed her door with satisfaction.

She knew exactly how things worked here. She had to be open about what she wanted. Shoutans could charm anyone with their polite speech, big smiles, and seemingly peaceful behavior. If they weren’t treated firmly, they could talk anyone into anything. Even a vegetarian could be convinced to love meat just by saying, “because the Kha desires it.” Sephra knew this because it had happened to her when she was young. She had not eaten meat since childhood, but once they persuaded her to taste it, and she almost threw up afterward.

She wanted to break something into pieces. When she tried to leave, a guard immediately stopped her. The Kha wished her to stay in her room until evening and not wander around alone. No, the Kha didn’t care that she knew the city well.

Long ago, when she couldn’t see through the system, she was in love with the planet. She was captivated by its beauty, allure, and perfection. But now she hated Shouta.

Sephra sighed and washed her face with cold water. She raised her head and stared at herself for a while before punching the mirror with her fist. She didn’t care that the shards had cut her skin. The pain kept her alert.

Az Uralkodó – 8. fejezet – A Király

2. rész: Shouta

8. fejezet

A Király

Shouta volt a közvélemény alapján a Galaxis egyik leggyönyörűbb bolygója. Nem csupán az egész felszínt elborító, ragyogó óceánja miatt, hanem a mélyében található hatalmas és csodálatos fővárosa miatt is.

Kifejlődött itt egy civilizáció, amely úgy döntött, inkább a víz alatt kezd el építkezni és így nem csúfították el a számukra szent felszínt. Rengeteg idővel és energiával felépítették Shouta fővárosát, Mirellonoszt, amelyet természetesen az istennőjük után neveztek el és az ő védelmére bíztak. Az eredmény egy minden szempontból modern, de egyben hagyományos elemeket ötvöző város lett.

Különböző fémeket szereztek be hozzá a Galaxis minden pontjáról, illetve azt a strapabíró üveget is, amelyből a legtöbb fal állt. Mindezeknek és a világításnak köszönhetően az egész város úgy festett, mintha belső fénnyel izzott volna. Habár voltak olyanok a lakók közül, akik nem kívánták a városban lakni és inkább barlangokban vagy kisebb falvakban maradtak, mind elismerték, hogy gyönyörű volt.

A bolygó másik érdeme a pompás, változatos, színekben gazdag állat-, és növényvilág volt, amelyet egyáltalán nem zavart meg az építkezés és amelyet a felszínről lefelé utazók teljes egészében megcsodálhattak, egészen addig, amíg olyan mélyre nem merültek, hogy már nem láttak tovább a leszállópálya világításánál.

Shouta minden szempontból a Galaxis ékkövének számított, ez azonban a legkevésbé sem kötötte le jelen pillanatban az űrhajóban utazókat.

– Gyerünk, mozogj már! – morogta Hyraus, magával vonva a fiát is.

Quilen kényelmetlenül érezte magát egy számára ennyire idegen világon. Félelmetesnek találta a gondolatot, hogy mélyen az óceán alatt volt. Nem is igazán tudott úszni. Ha a város üvegfala megrepedt volna, megfulladt volna és ez a gondolat megrémisztette. Bár, miután belegondolt, rájött, hogy a nyomás ölte volna meg hamarabb.

Azt kívánta, bárcsak a bátyja is velük jött volna, Alsen azonban otthon maradt, az uralkodó palotájában. Amikor az apja újra megütötte a hátát, kihúzta magát és lelépdelt az űrhajó rámpáján.

Odalent kíséret várt rájuk, hogy Shouta királya elé vigye őket. Quilen soha nem találkozott még vele és nem tudta, hogyan kellett viselkednie. Még csak azt sem tudta, pontosan ki volt az, habár ezt nem merte volna bevallani az apja előtt. Hyraus így is állandóan szidta, amiért szétszórt volt. Talán éppen azért akarta a férfi, hogy a fiatalabb fia legyen ott vele a találkozón, hogy végre megtanuljon viselkedni. Alsen sokkal gyorsabban tanult, emellett magabiztos, udvarias és fegyelmezett volt. Őt nem féltette volna egy ilyen helyzetben.

Ahogy haladtak az üvegfalú városban, Quilen félelmei kicsit enyhülni kezdtek. A város gyönyörű és szikrázó volt, néha szinte a lélegzete is elállt tőle. Azonban sok ideje maradt nem nézelődni, mivel valahányszor lelassított, Hyraus mindig rászólt, hogy siessen.

Végül egy fehér márványkapuhoz érve két őr állta az útjukat. A férfi határozottan mutatkozott be, mire azonnal ajtót nyitottak neki.

Quilen próbált nem tátott szájjal nézelődni a trónteremben. A falak halovány gyöngyházfénnyel csillogtak a lámpák rájuk vetülő fényétől. A padlót fényesre sikált fehér márvány borította. Az emelvényen álló faragott üvegtrónhoz egy puha, halványkék szőnyeg vezetett. A terem két oldalán szobrok álltak. A fiú feltételezte, hogy a korábbi királyoké és királynőké voltak. Középen, az üvegtrón mögött egy plafonig érő, hatalmas nő szobra állt. Quilen azt tippelte, hogy az istennőjük lehetett.

Amikor a fiú levette a tekintetét a falakról, azonnal kiszúrta a királyt. Magas férfi volt, az átlagnál sokkal magasabb, ahogyan minden shoutai, aki úgy döntött, inkább humanoid lábakat akart. A pikkelyei halvány kéken csillogtak a rajtuk tükröződő fényben. A szeme mély kék volt, ahogyan hosszú, fonott haja is. Nem viselt koronát, se más fejdíszt, mégis felismerhető volt. Ezüstös öltözéke kifogástalanul mutatott. A méltóságteljes tartása olyan büszkeséget sugárzott belőle, amely azonnal lenyűgözte a fiút. Már a mozgása, ahogyan feléjük fordította a fejét és felemelte a kezét, hogy végigsimítson az öltözetén… Volt benne valami rendkívüli elegancia.

A fiú már értette, miért ragaszkodott hozzá az apja, hogy a lehető legszebb ruháját vegye fel. Quilen, bár gyűlölte a szűk szabású, vörös selyemköpenyét, végül engedelmeskedett. Csak az jutott eszébe, hogy talán mégis illett volna megfésülködnie és összefognia hosszú, vörös haját.

A király mellett ketten álltak, egy idősebb férfi hasonlóan elegáns, fehér ruhában, illetve egy fiatalabb fiú, aki nagyon hasonlított a királyhoz, ám kék haja borzos volt, a tartása hanyagabb és az öltözéke fekete. Nem volt meg benne ugyanaz az elegancia, mint az idősebb társaiban.

Úgy tűnt, éppen valami fontosról beszélhettek, ám mindhárman elhallgattak és mintha mi sem történt volna, a király feléjük fordult és nyugodt mosollyal nézett rájuk. A másik, idősebb férfi enyhe meghajlással hátrébb lépett, míg a fiatal fiú karba tett kézzel, ingerült arckifejezéssel csóválta meg a fejét, mintha zavarta volna, hogy félbeszakították őket.

Hyraus térdre ereszkedett a kék szőnyegen és majdhogynem a földig hajtotta a fejét. Aranyszőke haja szinte súrolta a padlót. A fia követte a példáját. Nem érezte magát meghunyászkodottnak a gesztustól, hiszen az uralkodó mellett élve ő és Alsen is hozzászokott ahhoz, hogy félre kellett tenniük a büszkeségüket. Elvégre őfelsége rendszerint még csak arra sem adott engedélyt, hogy felkeljenek.

– Felséges uram. Bocsásson meg! Úgy látom, valamit félbeszakítottunk. A nevem Hyraus és…

– Az uralkodótól jön – egészítette ki a király mosolyogva a bemutatkozást.

Hyraus kiegyenesedve bólintott, de nem kelt fel.

A király érdeklődve fordította a tekintetét a fiú felé és kíváncsian mérte végig.

– A fiam, felség. A kisebbik.

A király lelépett az emelvényről és megállt a fiú előtt. Quilen megszeppenve nézett hol rá, hol az apjára és fogalma sem volt, mit kellett volna mondania vagy tennie.

Rémülten rezzent össze, amikor a férfi megfogta az állát, hogy maga felé fordítsa az arcát. A pikkelyei miatt különös, hideg tapintása volt az ujjainak.

A fiú némán nézett a mély, kék szemekbe hosszú másodperceken keresztül, mielőtt cincogva szólalt meg.

– Uram?

– Mi a neved?

– Quilen, felség.

A király elmosolyodott és elengedte az állát.

– Kedves fiúnak tűnik.

– Valóban az. Néha talán túlságosan is kedves és szétszórt…

– Csak egy gyerek. Ne legyél vele túl szigorú!

A király rásandított a másik, fiatalabb shoutaira.

– Én se vagyok az a sajátommal, amikor azt hiszi, mindent jobban tud nálam és elkezd velem vitatkozni. Angron. Ne légy udvariatlan!

A fiatal herceg neheztelően sóhajtott és flegma mozgással sétált oda hozzájuk. Semmi nem volt meg benne az apja könnyed, megnyerő stílusából. Szinte fintorral nézett le rájuk.

– Bezzeg a Khát egyikük sem ismeri – szólalt meg kajánul, ám a magatartása azonnal megváltozott, amikor az apja villámló tekintettel pillantott rá. – Bocsánatot kérek…

A király alig láthatóan csóválta meg a fejét.

– A fiam, Angron… Meglehetősen udvariatlan tud lenni időnként.

A háttérben a másik, idősebb férfi morgott valamit arról, hogy a hercegnek igaza volt, de aztán inkább csendben maradt. Hyraus ezt hallva mentegetőzni kezdett.

– Mi voltunk udvariatlanok. Valójában ismerem a Kha előírásait, csupán megfeledkeztem róla… Nagyon sajnálom.

Quilen rásandított az apjára. Hyraus álmából felkeltve is tudta volna minden faj diplomáciai szokásait. Ha valamit kihagyott, azt csak szándékosan tehette.

– Természetesen külvilágiaktól semmi nem várható el. Erre teljes mértékben tekintettel vagyunk.

A király ekkor megfordult, a trónjához sétált és helyet foglalt.

Quilen lenyűgözve figyelte minden mozdulatát és azt kívánta, bárcsak ő maga lett volna ennyire magabiztos és elegáns. Szinte félelmetes volt.

Angron sietve lépdelt az apja után és megállt mellette. Nem kapott engedélyt, hogy távozzon, így csupán figyelt, ahogyan a kancellár is.

– Nos, halljam! Ezúttal mit akar tőlem a tisztelt uralkodó?

Hyraus kényelmetlenül igazította meg a gallérját.

– A legjobb az lenne, ha ő maga tudná személyesen elmondani, de említette, hogy már volt rá korábban példa…

Erre a másik, idősebb shoutai felelt.

– Valóban volt már szerencsénk találkozni vele.

A király egyetértően bólintott.

– Ahogy a kancellár úr mondja. Az arca és ő nem fértek be a kapun.

Quilen lehajtotta a fejét és az ajkába harapott, hogy ne kezdjen el nevetni.

– Mindenesetre nagyon szeretné, ha felséged meghallgatná az új ajánlatát.

– Már hallottam a korábbit. Üzenem, hogy nem tud olyat mondani, amitől csatlakoznánk a Birodalomhoz. Shouta mindig független bolygó volt és továbbra is az marad, ha rajtam múlik. Nem kérünk az uralmából.

Hyraus ekkor lehunyta a szemét. Vett néhány mély lélegzetet, mielőtt újra felnézett.

– Reméltem, hogy legalább meghallgat engem, felség. Ebben az esetben azonban kérem, az ő szemébe mondja, hogy semmilyen formában nem hajlandó tárgyalni!

– Tessék?

Hyraus elmosolyodott és felemelte a kezét, hogy megnyomjon egy gombot a karkötőjén.

– Az uralkodó egy percen belül itt lesz. Elmondhatja neki személyesen, mi a véleménye róla. Habár hallott mindent eddig is.

A teremre néma csend borult. Az őrök egymásra sandítottak. A király hosszú másodpercekig nem tudott megszólalni. A mögötte álló kancellár volt az, aki előbb szóhoz jutott.

– Remélem, ez csupán egy rossz vicc. Nem volt szó arról, hogy őt kell fogadnunk.

– Sajnálom, uraim. Ez volt a parancsa.

A király rápillantott az egyik őrre, aki azonnal a karján levő eszközhöz beszélt, hogy értesüljön arról, mi történik, majd egy pillanat múlva rémülten bólintott. Odakintről meglepett hangzavar hallatszott be. Valaki közeledett.

A király úgy kelt fel a trónjáról, mintha a rosszullét kerülgette volna. A magabiztossága elhalványult, ahogy a fiára nézett.

– Ha ez igaz… Angron, tűnés innen! Vigyázz anyádra és a testvéreidre! Ne gyertek elő, amíg nem szólok!

A herceg bólintott és elfutott.

A király körbenézett és sietve intett az őröknek, akik mind leeresztették a fegyvereiket.

Néhány pillanattal később az ajtó kivágódott és az uralkodó tűnt fel a színen.

Quilen látta a király és a kancellár arcára kiülő rettegést. Szinte sajnálta őket érte. Pontosan tudta, hogy mennyire nehéz volt nyugodtnak maradni a Birodalom urának közelében, hiszen ő maga is félt tőle, akárcsak a bátyja. Ezt bizonyította az is, hogy behúzta a nyakát, amikor az uralkodó elhaladt mellette és azt kívánta, bárcsak ő maga maradt volna otthon a testvére helyett. Az egyetlen, aki nem mutatta ki a félelmét, az Hyraus volt.

Az uralkodó úgy vonult be a kapun, mintha minden az övé lett volna – ami a maga módján igaz volt. Habár még mindig akadt néhány bolygó, köztük Shouta is, amely függetlennek vallotta magát, akármelyik pillanatban uralom alá hajthatták volna őket erőszakkal. Egyelőre nem került sor rá, de ez csupán idő kérdése volt. Őfelsége azt szerette volna, hogy inkább önként csatlakozzanak hozzá.

Az uralkodó arcára sötét mosoly ült ki, ahogyan körbenézett a termen és az őrökön.

Végül a tekintete megállapodott a királyon. A tekintete lenéző volt, a szemeiben káröröm villant meg.

– Ismerem a Khát és csak az a része érdekel, hogy hogyan üdvözlitek a felsőbbrendű hatalmat.

Az őrök, ezt hallva, mintha észbe kaptak volna, a földre vetették magukat. A kancellár egy pillanatra lehunyta a szemét, majd követte a példájukat.

A király még mindig úgy festett, mint akit az ájulás kerülgetett, majd néhány másodperc múlva, mintha végre eljutott volna a tudatáig, hogy kivel állt szemben, térdre ereszkedett és a homlokát a csillogó padlóhoz érintette. Pár pillanat múlva erőt vett magán és kiegyenesedett, de nem kelt fel. Ostoba és tiszteletlen dolog lett volna. Mint mindenki, ő is tudta, hogy az uralkodó mennyire szeretett a saját dicsőségében fürdeni.

Habár Shouta hivatalosan hirdette a függetlenségét, a királynak soha nem lett volna mersze valóban magára haragítani az uralkodót. Pontosan tudta, mennyire veszélyes lett volna akár egyetlen másodpercre is ellenszegülnie a hatalmának. Egészen más volt a háta mögött gúnyolódni rajta és messziről megüzenni neki, hogy nem érdekelte az ajánlata, mint mindezt valóban a szemébe mondani.

– Felség… Én… Mi nem voltunk felkészülve… Bocsánatát kérem…

Az uralkodó széles mosollyal szakította félbe.

– Ez így sokkal őszintébb fogadtatás. A meglepetés ereje megmutatja a valóságot. Úgy értesültem, a követemet nem vagy hajlandó meghallgatni. Mertem remélni, hogy a jelenlétem kellő motiváció lesz a véleményed megváltoztatásához, kicsi király.

Az utolsó szóban rejlő maró gúnytól borzongás futott végig Quilen gerincén. Elképesztőnek találta, hogy őfelsége mennyire nem tisztelt senkit.

A fiú nem tudta pontosan, hogy az uralkodó milyen idős volt, de már jóval azelőtt uralta a Galaxist, hogy ő és Alsen megszülettek volna, sőt, még Hyrausnál is idősebb volt. Valamennyi tudomása volt arról, hogy mennyi jót tett, összefogta a bolygókat és segítette a népet, ám ez néha szinte hihetetlennek tűnt. Hírhedt volt arról, mennyire kegyetlen tudott lenni azokkal, akik ellene szegültek vagy elárulták. Quilen rengeteg rosszat hallott róla az apjától és arra lett nevelve, hogy féljen, holott ő maga sosem tapasztalt semmilyen ellenséges szándékot a saját irányába az uralkodó részéről.

Hyraus, mivel állandóan az ura körül volt, megtanulta visszafojtani az érzéseit és igyekezett arra koncentrálni, hogy véletlenül se derüljön ki semmi a tervéről. Ő volt az egyetlen, akiben az uruk szinte teljes mértékben megbízott. Quilen sosem merte elképzelni, mit tett volna velük az uralkodó, ha rájött volna, hogy árulást terveztek. Valahol mélyen a fiú azt kívánta, bárcsak soha ne jött volna el a pillanat, amikor neki vagy a bátyjának szembe kell vele szállnia. Kételkedett benne, hogy bármelyiküknek is volt esélye ellene.

Az uralkodó egy vigyorral fordult Hyraus felé.

– Nem megmondtam? Ez a trükk mindig beválik.

– Igen, felség, igazad volt.

Az uralkodó ekkor mosolyogva fordult újra a király felé, pár pillanatig csendben meredt rá, majd olyan lendülettel ütötte meg, hogy a férfi az oldalára esett. Quilen összerezzent. Az őrök megszeppent hangot adtak ki, de senki sem moccant. A király nem adott ki semmilyen parancsot, csupán újra térdre kászálódott és néma maradt. A meghunyászkodását látva mindenki hallgatott.

– Legközelebb, ha az lesz a kérdés, hogy én és az arcom… Hogy is hangzott… Beférünk-e, szélesítsétek ki a kaput.

– Bocsásson meg a tiszteletlenségemért, felség!

– Nem bocsátok meg. Tehát… Hol tartottunk? Igen, a megbeszélés… Mielőtt azonban elkezdenénk, azt akarom, hogy a herceg és a kis kedvese is megtiszteljen a jelenlétével.

Quilen esküdni mert volna, hogy a király arcára ezúttal tiszta pánik ült ki.

– Talán valami akadálya van?

A kancellár nyerte vissza hamarabb a lélekjelenlétét.

– Silerin kisasszony jelenleg nincsen Shoután, felség. Elutazott. Hamarosan jönnek a tanulmányi vizsgái…

– Ebben az esetben elég a kicsi herceg is.

Az uralkodó sötét mosollyal pillantott le a királyra.

– Talán ő majd hajlandó lesz engedelmesen viselkedni, ha netán példát kellene statuálnom veled.

A nyílt fenyegetést követő feszült csend közben Quilen észrevette, hogy a király keze ökölbe szorult. Egy pillanattal később azonban a shoutai férfi felnézett az uralkodóra és nyugodtabb hangon válaszolt. Úgy tűnt, sikerült visszanyernie a lélekjelenlétét.

– Erre nem lesz semmi szükség. Nyilvánvalón sokkal jobb ajánlattal érkezett felséged, mint amit korábban hallottunk. Kancellár úr, kérem hívja ide Angront! Meghallgatjuk az uralkodó ajánlatát.

***

– Herceg?! – ugrott fel Solar, miután kikapcsolták a kommunikációs rendszert. – Miért nem mondtad, hogy herceg vagy?

– Jogilag az vagyok, de amúgy nem érzem magam annak. Legalábbis azóta nem, hogy el kellett jönnöm. Mintha bármit is számítana! Sosem leszek ennek a helynek a királya.

A lány lelkesedése nem állt le.

– Ez akkor is jól hangzik! Én, ha hercegnő lennék, visszamennék a bolygómra és megkoronáztatnám magam!

– Akkor is, ha az apád egy áruló lenne, te pedig egy szörnyeteg, ami bármikor lemészárolhatja a várost és lényegében száműztek, hogy soha ne lássanak többé?

Solar megköszörülte a torkát és innentől kezdve hallgatott. Sephra biztatóan simogatta meg Angron vállát, jelezve, hogy ha már fogadták őket, akkora baj nem lehetett.

Az úton lefelé a látvány olyan magával ragadó volt a rengeteg szépséges vízi lénnyel, hogy nem tudták nem megcsodálni őket.

Angron két különböző érzéssel viaskodott. Egyik oldalról borzasztóan aggódott, hogy bármelyik pillanatban előtörhetett belőle a szörnyeteg. Másik oldalról viszont tombolni tudott volna az örömtől, amiért újra látta a Galaxis legcsodálatosabb helyét. Ugyanúgy belemerült a nézelődésbe, mint a társai. Hátranézve látta, hogy mindannyian le voltak nyűgözve, még Sephra is, aki pedig évekig lakott itt vele együtt, valamikor nagyon régen.

Azonban tudta, hogy szembe kellett néznie a fajtársai gyűlöletével és minél lejjebb értek, annál feszültebbé vált. Végül a liftjük megállt odalent, Mirellonos csillámló városában. Serion, Solar és Daron szájtátva nézelődtek, mialatt ő és Sephra erőt vettek magukon és kinyitották az űrhajó kapuját.

– Nem lesz semmi gond – súgta a nő, mielőtt kiléptek volna.

Angron lesétált a rámpán egy sóhaj kíséretében, annyi hercegi méltósággal, amennyit csak bele tudott sűríteni. Valahol fájdalmasnak érezte, hogy tudta, sosem válhatott olyan méltóságteljessé, mint amilyen az apja volt. Nem volt meg benne ugyanaz a büszkeség.

A többiek követték.

Egy hatalmas terembe érkeztek. A kék és az ezüst minden árnyalatát tükrözték az oszlopok és a padló, a falak pedig ugyanabból a strapabíró üvegből készültek, mint a leszállópályát körülvevő burok. Kívül milliónyi apró hal úszkált, a szivárvány minden színében, ám amint kiértek a város fényeinek köréből, belevesztek a sötétségbe. Mindez a csoda annyira lekötötte őket, hogy elsőre észre sem vették az odagyűjt kíséretüket.

A katonák két fegyelmezett sorban álltak meg. Fényesre sikált, ezüstszínű páncéljuk szinte ragyogott. Közvetlen előttük öten voltak, két nő és három férfi. Ők voltak a bolygó főtanácsának tagjai, a királyi család után a legnagyobb hatalommal bíró személyek. Mindegyikük tiszta, fehér, díszítetlen ruhát viselt, kivéve a középső férfi, akinek a derekán egy széles, mélykék minta futott körbe és aranymedál lógott a nyakában. Mindannyian nagyon hasonlítottak Angronhoz. Ugyanolyan világoskék bőrük és sötétkék hajuk volt, már amelyik használt beültetéseket. Pikkelyes karjuk és úszóhártyáik voltak. Elsőre úgy tűnt, lehetetlen megkülönböztetni őket, kivéve azt az egyet, amelyiknek lábak helyett egyetlen nagy, fényes uszonya volt.

Ekkor a középső, díszesebb öltözetű, a már ősz szálakat is tartalmazó haját lófarokba fogó férfi, aki ebben a formájában vagy huszonöt évvel idősebbnek tűnt Angronnál, és aki valószínűleg a kancellár volt, hatalmas, nyájas és végtelenül mű mosollyal lépett a herceg elé, féltérdre ereszkedett előtte, a többiek a háttérben pedig követték a példáját.

Angron habozva nyújtotta felé a karját, mire a kancellár megcsókolta a kézfejét.

– Felséges uram. Viszontlátásod öröme mindannyiunk napját megédesítette.

– Ahogyan az enyémet is, Rattern kancellár – mondta Angron színtelen hangon.

Felsegítette az idősebb férfit és átölelte, ahogyan azt az előírás megkívánta, ám közben a fülébe súgott.

– Most komolyan muszáj ez a felhajtás?

A kancellár sötéten morgott vissza.

– Csak azt tesszük, amit a protokoll előír. Tudod, miként megy ez. Ha azt hiszed, te kis féreg, hogy én ezt annyira élvezem, akkor nagyon tévedsz.

Ezzel elengedték egymást, és bár Angron meg sem próbált barátságos arcot vágni, Rattern visszaerőltette magára a nyájas mosolyt, de szeme ugyanolyan haragosan csillogott.

A pilóta azon gondolkozott, hogy amíg az apja arca fiatalos maradt, addig a kancellár, aki nagyjából ugyanolyan idős volt, jelentősen megöregedett. Igaz, hogy volt közöttük pár év, de mégis meglepte, hogy néhány beültetés ilyen sokat jelentett.

Ekkor Rattern Sephra elé lépett és mélyen meghajolt.

– Ha jól látom, Silerin főadmirálist is a körünkben köszönhetjük e jeles napon. Bár igen meglep, hogy egy birodalmi látogatott el hozzánk, azért örülök, hogy újra láthatom. Fogadja gratulációmat a kinevezéséhez!

Sephra kimérten biccentett.

– Köszönöm. Én is örülök, hogy újra itt lehetek, kancellár. Remélem jól teltek az elmúlt évek.

Rattern egy furcsa mosollyal döntötte oldalra a fejét.

– Jól élünk, amióta a régi uralkodó nem terrorizál bennünket. A legjobb az lenne, ha a jövőben is ugyanilyen csodás, nyugodt évek várnának ránk. Ha szabad kérdeznem, a többi vendégünkben kit köszönthetek?

Rattern hátrapillantott és látta, hogy Angron kelletlenül ugyan, de sorban végig karolta a másik négy tanácstagot. Pont, ahogyan a protokoll előírta. Szerencse volt, hogy egyáltalán tudta, mit kellett tennie. Az apja sosem nevelte meg rendesen.

A kancellár visszafordult és rávillantotta a fogait a másik három vendégre, akik sorban bemutatkoztak neki. Nem mintha megjegyezte volna a nevüket. A legkevésbé sem érdekelték.

Ezután visszatért Angronhoz és elindult vele az üvegfolyosón, amely kivezetett a teremből. Ahogy elhaladtak mellettük, a katonák sorban meghajoltak. Mögéjük csatlakozott a négy másik shoutai, és utánuk következtek a vendégek.

– Ha szabad megérdeklődnöm, felség, mennyi ideig kívánnak itt maradni? Természetesen előkészítettem a szállásukat, de az érkezésük olyan váratlan volt, hogy nem tudom, sikerült-e mindent elintéznem.

– Még nem tudjuk, hogy mennyi ideig maradunk, kancellár.

– Értem – válaszolta elnyújtottan Rattern, egy mosoly kíséretében.

Ezzel sokakat meg tudott téveszteni. Nem véletlenül voltak híresek a shoutaiak a vendégszeretetükről, de Angron ismerte már őt elég jól. A kancellár minél inkább utált valakit, annál jobban mosolygott rá. Szerencsére a Kha tiltotta, hogy gyomron vágjon egy herceget.

– Úgy is mondhatnám, hogy küldetés miatt jöttünk. Olyan miatt, amit természetesen nem áll szándékunkban elárulni, és azt sem tudjuk, pontosan mennyi ideig fog tartani… Viszont nem akarunk sokáig maradni. Máshol is dolgunk van még.

Angron azt gondolta, hogy nehéz lehetett ilyen széles mosollyal artikulálni.

– Értem, felség. Ez esetben azt javaslom, hogy pihenjenek le, illetve a társai nyugodtan körbe nézhetnének pompás városunkban. Estére egy lakomát rendezünk az Ön tiszteletére és természetesen mindannyian meg vannak rá hívva.

– Ez nagyon kedves. Köszönjük, mindannyian részt kívánunk rajta venni.

A kancellár mélyen meghajolt.

– Mindent a vendégnek. A katonák elkísérik önöket a szállásukra. Ha megbocsát, felség, nekem még sok fontos dolgot kell ma elintéznem, de később természetesen folytathatjuk ezt a megtisztelő társalgást.

Ezzel Rattern, választ sem várva, sarkon fordult, és a másik négy tanácstag kíséretében, méltóságteljesen elvonult.

Ahogy azt a protokoll előírja, gondolta Angron keserűen, miközben csatlakozott a társaihoz.

***

– Ez a hely csodálatos – morogta magának Solar a saját szobájában.

Mindannyian ugyanazon a folyosón kaptak saját szállást, külön egymástól. Az űrhajó után nem ártott meg egyiküknek sem egy kis magánterület, még ha rövid ideig is tartott.

A szobája úgy nézett ki, mintha töménytelen mennyiségű igazgyöngyöt olvasztottak volna egybe és bevonták volna vele a falakat. Egyetlen ablak volt, amelyen át az óceánt lehetett látni. Lefelé pillantva mélyen fekvő, vörös és kék korallokat csodálhatott meg, amelyeket megvilágítottak a város fényei. Az ágya vízágy volt, amelyen első dolga volt egy jót ugrálni, egészen addig, amíg a karmai ki nem szakították az anyagot. Mire sikerült betömni a lyukat valamivel, a fél szoba vízben úszott.

Nem sokkal később egy beültetés nélküli szolgálólány hozott be neki egy ruhát és arra kérte, hogy az esti találkozónál ebben jelenjen meg. Solar csak kínosan mosolygott és megkérte, hogy ha lehet, kezdjenek valamit az ággyal. A szolgáló furcsán nézett rá pár másodpercig, mielőtt meghajolt és elsietett.

Solar egy gyors mosakodás után felvette a kapott ruhát és elámult saját magán. Soha nem hordott szoknyát, mert a bundájának sokkal kényelmesebb volt a lenge nadrág. Nem is tudta megmondani, pontosan milyen színű anyagból készült a ruha, mert ahogyan mozgott, úgy változott a színe is. Egyik pillanatban még fehér volt, a másikban kék, a harmadikban ezüst és emellett tele varrták gyöngyökkel.

Még alig látott valamit ebből a helyből, de máris imádta.

Már el is felejtette, hogy milyen rossz érzésekkel figyelte a bolygót, amikor még az űrhajóban voltak.

***

Serion, ha akart volna, sem tudott volna hazudni. Rengeteg helyen járt életében, de Shouta valahogy mindig kimaradt. Be kellett látnia, hogy sokkal jobban lenyűgözte, mint azt gondolta volna.

Az ő szálláshelye egy árokra tekintett, amelynek mélyén fényes kagylók ezrei ragyogtak. Számára is hoztak be egy öltönyhöz hasonlító ruhadarabot, azt kérve, hogy este ezt viselje. Megdöbbent, amikor látta magát benne. Tökéletesen állt neki, mintha pontosan rá tervezték volna. A fényes, ezüstös anyag szinte egybeolvadt a hajával, de ez zavarta a legkevésbé. Alig várta az estét.

Bármennyire is siettek, egyszerűen elfeledkezett a kardról. Mindent látni akart ezen a tökéletes helyen.

Mivel még hosszú órák voltak hátra estig, úgy döntött, ledől egy kicsit aludni. A kényelmes ágyon szinte azonnal elszundított és valamivel később sírva, reszketve ébredt fel.

Ismét a sötétségről álmodott.

***

Daron nagyszerűen érezte magát. Amit itt látott, minden képzeletét felülmúlta.

Az ágyán feküdt. Már megszemlélt mindent és a ruháját is felpróbálta. Amikor ki akart menni, egy őr megállította. Arra kérte, hogy ne kószáljon el egyedül, mert még a végén eltéved. Amikor kijelentette, hogy éhes volt, az őr azt mondta, nemsokára vitetnek neki valamit. Így is történt.

Daron kényelmesen fészkelődve tömött a szájába egy szemet abból a lilás gyümölcsből, amit hoztak. Azt kívánta, bárcsak ő maga született volna hercegnek. Soha, semmilyen gondja nem lett volna.

***

Sephra addig állt a tükör előtt, amíg képes volt egy kényszeredett vigyort erőltetni az arcára. Annak idején megtanult olyan udvariasan viselkedni, mint Shouta legfejlettebb népe, a tencousok. Aki ismerte, az átláthatott rajta, hiszen a szeme szinte szikrázott, de mindenki más számára valódinak tűnt az arckifejezése.

– Gyűlölöm ezt – szűrte ki a fogai között, folyamatosan tartva a mosolyt. – Eltöröm a lábát annak, aki ezt a ruhát hozatta nekem. Ki tud ebben járni?

Elfordult a tükörtől és próbált néhány lépést tenni a magasított cipőben, amelyet kapott. Beletelt tíz percébe, mire sikerült végig érnie botlás nélkül a szobán. Ezt kisebb sikernek érezte, de nem számolta bele azt, hogy közben kétszer esett el és még a bokája is megrándult.

A falba kapaszkodott, hogy meg tudjon állni.

– Ez nem én vagyok…

Egy hosszú ruhát kapott, ám egyedül az anyaga tetszett neki. Sötétlila volt, amely kiemelte volna a szemeit, de képtelen volt felvenni. Tudta, hogy jól állt volna neki, de kényelmetlenül érezte volna magát benne.

Ráparancsolt a megszeppent szolgálóra, hogy azonnal hozzon neki valami mást. A lány hiába próbált mentegetőzni azzal a szöveggel, hogy a protokoll ezt írta elő. Sephra ráordított, hogy neki ne jöjjön a Khával, mert pontosan tudta, mi állt benne, hiszen ő maga is itt élt évekig. Végül egy jól irányzott ütéssel betörte a lány orrát, hogy nyomatékosítsa az érveit.

Amikor a rémült szolgáló elfutott, Sephra elégedetten csukta be az ajtaját.

Pontosan tudta, miként mentek itt a dolgok. Nyíltan kellett közölnie, mit akart. A shoutaiak a nyájas beszédükkel, nagy mosolyukkal és a békésnek tűnő viselkedésükkel képesek voltak bárkit az ujjuk köré csavarni. Ha nem bántak erélyesen velük, képesek voltak lyukat beszélni bárkinek a hasába. Még egy vegetáriánust is meg tudtak volna győzni, hogy szereti a húst és mindezt azzal, hogy „mert a Kha úgy kívánja.” Sephra ezt onnan tudta, hogy épp vele történt meg fiatalkorában. Kiskora óta nem evett húst, de egyszer addig győzködték, amíg megkóstolta és majdnem hányt utána.

Legszívesebben darabokra tört volna valamit. Amikor megpróbált kimenni, szinte azonnal jött egy őr és megállította. A Kha azt kívánta, hogy maradjon a szobájában estig és ne mászkáljon egyedül. Nem, a Khát nem érdekelte, hogy ismerte a várost.

Régen, amikor a nő még nem látta át a rendszert, odavolt a bolygóért. Bedőlt a szépségnek, a csábításnak, a tökéletességnek. Most már azonban gyűlölte Shoutát.

Sephra felsóhajtott és megmosta az arcát a hideg vízzel. Felemelte a fejét és egy ideig farkasszemet nézett önmagával, mielőtt ököllel betörte a tükröt. Nem érdekelte, hogy a szilánkok felsértették a bőrét. A fájdalom éberen tartotta.

The Emperor – Chapter 7. – The Pilot

Chapter 7

The Pilot

No one was surprised when Angron rushed into his room and locked himself in. Shortly afterward, he allowed Sephra in, and then, silence fell over the ship. Serion, Solar, and Daron remained, alternating between studying the map and contemplating.

Daron, in particular, wanted nothing more than to escape. Being alone with someone who had recently threatened to gouge out his eyes and another who had tried to kill him was not reassuring at all.

The girl stared at him again with a smirk.

“What have I done?”

Solar merely grinned. Daron tried not to pay her any mind and returned to examining the map, but he reached up to scratch his shoulder. Suddenly, he froze. He just remembered the tracker they had planted in before setting out for Darella. If it had been discovered, Serion would undoubtedly have gutted him right there or at least chopped off his arm to rid him of the tracker. Neither option appealed to him.

He slowly withdrew his hand from under his shirt, as if nothing had happened. He saw Solar’s grin but chose to ignore it.

Serion paid them no attention. He played with the shard and tried to figure out where they should go first. Each time he considered it, Shouta seemed like the best choice. The longer they delayed the trip there, the later Angron would have to deal with it. Now they just had to convince the pilot that it was the best option. It was a task he left to Sephra.

***

The room was once again filled with smoke as Sephra entered. She couldn’t breath without coughing.

“I can’t go back. You know I can’t. I’m sorry, but it’s not possible. I’ll take you anywhere else, but this…”

Sephra started to cough from the smoke again and then saw where her friend was. She sat down next to him.

“I know how much you’re worried, but we’ll be there with you. At least four of us will ensure your safety.”

“You don’t understand. I’m not worried about myself. I almost killed Serion and Solar today. I was so lucky that I came to my senses before… What do you think the ship would be like if I transformed?”

“Stop this!”

“Imagine it! All of you would be dead, torn to pieces.”

“I said that’s enough!”

“It would be a ghost ship. Maybe after a while, I wouldn’t even come to my senses. Perhaps I would start to eat you. I wonder what it would be like once you’re gone? Would I survive?”

“Angron!”

“Maybe I would. Can I starve to death? We haven’t tried that yet. Maybe someone would come after a while and try to get through. It wouldn’t be good. How do you think I’d look if I didn’t change back for a long time? How ugly would I get? It’s even possible that…”

A slap cut him off. Angron turned in astonishment towards the woman and was even more taken aback when he saw her face. Sephra glared at him in anger.

“I said stop it! This must not happen, understand?”

Angron felt ashamed. The woman was doing her best to help him, and he was behaving like this.

“I’m sorry. Please forgive me! I was just desperate. I have avoided Shouta so much that even the mere thought of it upsets me. I thought I’d never have to go back. Maybe you could go down and look for that thing, and I’ll stay on the ship…”

“No. Hyraus was an extremely clever man. I don’t believe he’d put it in a place where we could easily find it. We’ll need you down there. Perhaps he hid it somewhere in the ocean, and only you can go down there, along with other Shoutans. But you can’t seriously think that we can entrust such a secret to anyone. You know them.”

“True, but I have no idea how I’ll behave after all that happened there.”

“We’ll just go there, find it, and leave. We’ll get over it quickly. I’ll be with you all the way in the city if you want. You can do it! I believe in you.”

“Can we at least go somewhere else first? Let Shouta be the second stop. Maybe by then I can pull myself together. Please.”

“No. You have to get over it. The longer you put it off, the harder it will be. I promise, I won’t ask you for something like this ever again.”

Angron fell silent. No matter how much he tried to avoid the task, he realized that the woman was right. He had no choice. True, he could have run away, but Sephra, as the Grand Admiral, could have taken his license, and he would never have flown again.

“Okay… Let’s go…”

Sephra smiled, then got up.

“I’ll go inform the others.”

Angron lowered his head. If someone had told him yesterday that he would return to Shouta, he would have hit them. But there was someone for whom he would do anything. And behind that someone, the door just closed.

***

Angron was having panic attacks every five minutes. He had just managed to calm down when Solar entered the cockpit and sat in the co-pilot’s seat.

The girl offered him a piece of chocolate.

“How’s your arm?” she asked.

“It’s healed,” the man replied, taking the treat.

Solar looked at him in astonishment. “What?… But you broke it!”

“Yes. Now it’s no longer broken.”

“It’s been just a few hours!”

In response, Angron took a bite of the chocolate. Solar then grabbed the man’s arm and examined it. There was indeed nothing wrong with it.

“This is incredible… How do you do it?”

“I have no idea. Why aren’t you bothering your friend right now?”

“He locked himself in his room. I think he’s tired of the way I’ve been looking at him.”

“That’s not surprising… Do you know that perhaps this is the first time we’re alone together? What happened? Aren’t you afraid of me anymore?”

“No. I mean, yes, I’m still afraid of you, very much so. The first time you transformed, I was sure I was going to die. Now, since I found Daron… I’m not going to die until I’ve dealt with him.”

“Are you sure this is the right thing? I mean, Daron seemed confused enough. I think he has no idea what you want from him. Isn’t it possible that someone else just looks similar? He could have changed over the years.”

“No. It’s him. If he’s forgotten what he’s done, I’ll remind him. I’ll tolerate his existence for a bit longer, but after that…”

“Okay, and if you kill him, then what?”

“What do you mean?”

“What’s next? This is your goal, isn’t it? Once you’ve killed him, what will you do?”

Angron saw Solar’s smile fading. Perhaps she hadn’t thought about this before, but the question was valid. The girl had spent her whole life dreaming of killing the murderer.

“I don’t know, and I don’t care. I’ll have time to think about it when I’m done with him. I’m sure I’ll find a male and start a family. Do you have any plans like that?”

“Sometimes I think about it… Not that anyone would want someone like me.”

“Maybe you’ll find yourself a nice girl on Shouta now! I mean a female. Because they do exist, right?”

Solar became uncertain when she remembered the rumor that only males lived on Shouta.

In response, Angron gave her a flat look.

“Of course, females exist! It’s true that there are few of them, but they are there. You asked me before to tell you something about Shouta. Now it doesn’t matter if it upsets you or not, right? A few years ago, a terrible virus appeared among us. We still don’t know where it came from, but it only affected women. By the time we found a cure, it had caused significant damage. It wiped out more than half of the women. My mother and sister were among them. My father didn’t take it well.”

“I’m sorry. My mother is somewhere back home. Not long after my father’s death, she just disappeared, and I never saw her again. I don’t know what happened to her. Now that I can finally go home, I hope to find her. If nothing else, her grave.”

They sat in silence for a minute or two until Angron spoke again.

“Mirella is our goddess, as I mentioned last time. We also call her the Moon Princess. I don’t know why ‘Moon’… I’ve never asked because I wasn’t interested. I think we have the most beautiful traditions in her honor. But I’ve traveled to too many other planets to believe in her, and I’ve experienced too much. If Mirella existed, it would be her job to prevent terrible things like that epidemic, or… or what happened to me. That’s why I decided it’s much easier for me to accept that there’s no goddess looking out for me since she hasn’t done so before. She has many statues, so you’ll see them.”

“I’m curious. We don’t have gods. We have a few tribal customs, but we don’t worship any higher power. I think we somehow try to attract luck with spirits… I don’t remember much because I had to leave there quickly. Darella was completely different. In that regard, it’s pretty dull, and… Oh!”

“What’s wrong?” Angron asked, then turned his head. He almost tried to jump back, along with his chair.

Shouta appeared in front of them. It was evident how much more massive it was than the nearby planets. It shone brighter than any star, as the ocean reflected the light of its sun.

Angron felt another panic attack looming. He bent forward and tried to suppress the overwhelming nausea. He could hear the girl speaking to him, saying there was nothing wrong, but he didn’t think so. He didn’t want to go there. He was almost sure that if he opened his eyes, everything would be covered in blood.

Solar pressed something into his hand and spoke urgently to him. He tossed it aside and looked up. The bloody girl immediately jumped up from beside him and started backing away. She was shouting something, but Angron wasn’t paying attention. He tried to climb out of his seat, but it took time to realize he had the seat belt on. While he was focused on that, it was enough time for two other figures to emerge. The man. That arrogant, obnoxious man who had occasionally annoyingly stared at the woman running beside him. He loathed him for it. The latter, however, seemed oddly familiar, which momentarily baffled him. He knew her name. He recognized her, and it sent chills down his spine.

The woman raised something that looked like a weapon.

“He passed out,” Solar leaned down to examine the man after Sephra had shot the pilot.

“Is it just from seeing Shouta?” Serion asked.

“Yes. Before that, there was nothing wrong with him, except for his worries. Are you sure this is a good idea?”

“No,” Sephra replied.

Solar could tell she was tormented by convincing Angron to do this.

“But it had to be done. Sooner or later, he would have had to come back. It’s not possible that he wouldn’t have drifted this way at some point.”

Serion and Daron lifted the man and gently placed him back in the pilot’s seat, at least for him to sit comfortably until he recovered. While they didn’t feel like leaving, Solar reassured them that she’d watch over him and notify them if anything went wrong.

She returned to the copilot’s seat and silently observed Angron, who appeared more peaceful than anyone had ever seen him. Unconscious, he couldn’t pose any threat.

Solar turned her attention back to the Ocean Planet. It was beautiful, yet something felt amiss. There was something beneath the perfectly sparkling blue surface that had shattered Angron’s life. The beauty concealed a hidden horror that beckoned them, and Solar felt as if they were heading willingly into the mouth of a colossal monster.

They had to get through this. She glanced at the controls on the console. She tried hitting a few buttons until the ship started moving slowly. Not long after, Shouta’s image covered everything. She quickly tried pressing the buttons again until the engines stopped, just before entering the atmosphere; this was no longer in her hands. She informed the others that they had arrived, and now all three of them clustered behind the girl. The tension was palpable, especially when they remembered that Angron hadn’t regained his senses yet, and the first thing he’d see upon waking up would be a close-up of Shouta.

Angron immediately panicked. They had to talk him out of turning the ship around and flying to the other side of the Galaxy.

“I can’t do it,” he buried his face in his hands.

“There will be no problem,” Serion consoled him, which didn’t quite fit his normally cool, distant personality. “You’ve come this far, so taking those few steps won’t be that hard.”

“Exactly,” Daron added. “You can’t give up now, so close to your goal.”

Solar talked next.

“Listen, we’re here with you, four in total. We won’t let anything go wrong,” she reassured Angron.

In the end, Angron gave in, but he still couldn’t bring himself to look up.

“Okay… Can someone give me a cigarette?”

Four of them reached for cigarettes simultaneously, each handing one to him. Angron took all of them and lit them all at once.

“Isn’t that a bit excessive?” Daron whispered, but everyone hushed him.

Angron pushed the throttle forward, and they watched as they headed towards Shouta through the streaks of smoke. As they entered the atmosphere, the communication system activated. Someone from the planet was trying to reach them.

Solar, being closest, pressed a button without hesitation to open the channel. The voice that came through the system sounded as if someone had something stuck in their throat and was on the verge of choking. Serion always regretted not taking the time to learn one of the most interesting languages, the Shoutan language. He didn’t understand a word. However, Sephra, having lived on the planet for years, knew exactly what was being said. She anxiously squeezed the back of Solar’s seat.

The voice fell silent, awaiting a response. But none came.

About a minute later, the message was repeated, this time with a more threatening tone. Angron took one last drag from the four cigarettes, then, guided by the urgent glances of the others, he pressed a button and responded in the same choking style. He spoke for a relatively long time, although it was extremely difficult to determine where one word began and another ended. Eventually, he leaned back in his seat and waited.

“Now what?” Solar asked after they had been waiting for over two minutes without receiving a response.

“They probably just can’t believe I’m alive, and furthermore, that I’ve returned,” Angron replied.

“Shouldn’t you speak to them again?” Serion asked impatiently.

“No. Calm down. For once, I know what I’m doing.”

More minutes passed with anticipation, until a new voice finally spoke. The speaker spoke more slowly, more formally, and sounded much more cautious than the previous one.

Sephra’s mouth twitched, and Angron pressed the button and responded with a one-word answer. After half a minute, the same voice spoke again, this time in the common language, and the tone was filled with astonishment and caution.

“White spacecraft B10, permission granted for entry. Come closer, and we will send the elevator… Angron, is it really you?!”

“Yes, Chancellor, it’s me,” the man replied coldly. “Greetings. It’s been a while.”

“That’s an understatement.”

The tone in the speaker’s voice clearly suggested that they could have expected more waiting.

Angron maneuvered the spacecraft to the surface of the ocean and impatiently circled above it. Shortly after, a massive runway emerged from beneath the water, large enough to accommodate their ship four times over. Angron gently landed their craft on it and powered down the engines.

When a glass dome covered the runway, the voice spoke again.

“Now, you’re in for a longer journey down. Get comfortable and enjoy the view, at least for as long as you can! Soon, you’ll only see darkness, but there’s no need to worry. By the time you reach the bottom, I’ll be there with the escort.”

“Thanks,” Angron muttered. “My delight knows no bounds.”

“Same here,” the Chancellor replied coldly. “Well, I have to cut the transmission now to make my way. On behalf of myself and my people, welcome home, Prince!”

Az Uralkodó – 7. fejezet – A Pilóta

7. fejezet

A pilóta

Senki nem lepődött meg azon, hogy Angron berohant a szobájába és bezárkózott. Nem sokkal később beengedte Sephrát és ezután csend borult a hajóra. Serion, Solar és Daron ott maradtak és hol a térképet tanulmányozták, hol gondolkoztak.

A fiú legszívesebben kirohant volna a világból. Együtt kellett lennie egyedül azzal, aki nemrég még fenyegette, hogy kivágja a szemeit és egy olyan alakkal, aki meg akarta ölni. Egyik sem volt megnyugtató.

A lány újra őt bámulta.

– Mégis mit csináltam?

Solar csak mosolygott.

Daron igyekezett nem törődni vele. Inkább visszatért a térkép nézegetéséhez, miközben a vállához nyúlt, hogy megvakarja. Ekkor megdermedt. Eszébe jutott a nyomkövető, amit azelőtt ültettek be, mielőtt elindult Darellára. Ha ez kiderült volna, Serion helyben felkoncolta volna, vagy legalábbis levágta volna a karját, hogy megszabaduljon a nyomkövetőtől. Egyik megoldás sem tetszett neki.

Lassan húzta ki a kezét a felsője alól, mintha mi se történt volna. Látta Solar vigyorgását, de figyelmen kívül hagyta.

Serion nem törődött velük. A szilánkkal játszadozott és próbálta kitalálni, hova kellett volna menniük elsőként. Akárhányszor gondolta végig, mindig Shouta tűnt a legjobb választásnak. Minél tovább húzták volna az odautat, Angron annál később esett volna túl rajta. Már csak a pilótát kellett meggyőzni arról, hogy neki is így volt a legjobb. Ezt a részt azonban Sephrára hagyta.

***

A szoba újra füstben úszott, amikor Sephra belépett. Nem bírta megállni köhögés nélkül.

– Nem mehetek vissza. Te is tudod, hogy nem. Sajnálom, de ez nem megy. Elviszlek én titeket bárhová, de ez…

Sephra újra köhögni kezdett a füsttől, majd meglátta, hogy a barátja hol volt és odaült mellé.

– Tisztában vagyok vele, hogy mennyire aggódsz, de ott leszünk veled mindannyian. Minimum négyen fogunk vigyázni arra, hogy ne lehessen baj.

– Nem érted. Ma már majdnem megöltem Seriont és Solart. Annyi szerencsém volt, hogy még magamhoz tértem egyszer, mielőtt… Mit gondolsz, milyen lenne a hajó, ha átváltoznék?

– Hagyd ezt abba!

– Képzeld csak el! Mindegyikőtök halott lenne, cafatokra tépve.

– Azt mondtam, elég legyen!

– Szellemhajó lenne. Talán egy idő után már magamhoz se térnék. Lehet, hogy elkezdenélek megenni titeket. Vajon mi lenne, ha már elfogynátok? Túlélném?

– Angron!

– Lehet, hogy igen. Szerinted éhen tudok halni? Azt még nem próbáltuk ki. Talán egy idő után erre járna valaki és megpróbálna átjönni. Nem járna jól. Szerinted, hogy néznék ki, ha sokáig nem változnék vissza? Mennyire lennék ronda? Még az is lehet, hogy…

Ekkor egy pofon szakította félbe. Angron döbbenten fordult a nő felé és még jobban meglepődött, amikor meglátta az arcát. Sephra dühösen vicsorgott rá.

– Azt mondtam, hogy fejezd be! Ez még véletlenül sem történhet meg, érted?

Angron elszégyellte magát. A nő minden erejével azon volt, hogy segítsen rajta, ő pedig így viselkedett.

– Sajnálom. Ne haragudj! Csak kétségbeestem. Annyira kerültem Shoutát, hogy már a puszta gondolat is felzaklat. Azt hittem, soha többé nem kell visszamennem. Esetleg lehetne, hogy ti leszálltok és megkeresitek azt az izét, én meg a hajón maradok…

– Nem. Hyraus egy rendkívül okos férfi volt. Nem hiszem, hogy olyan helyre tette, ahol csak úgy meg tudnánk találni. Szükségünk lesz rád odalent. Lehet, hogy az óceánba rejtette valahová, oda pedig egyedül te tudsz lemenni, meg persze más shoutaiak, de azt te sem gondolhatod komolyan, hogy egy ilyen titkot csak úgy rábízhatunk valakire. Hiszed ismered őket.

– Igaz, de fogalmam sincs, hogy fogok viselkedni mindazok után, ami ott történt.

– Csak odamegyünk, megkeressük és távozunk is. Gyorsan túl leszünk rajta. A városban végig ott leszek veled, ha akarod. Meg tudod csinálni! Én bízom benned.

– Legalább ne oda menjünk elsőként. Menjünk bárhová máshová és legyen Shouta a második. Addig összeszedem magam. Kérlek.

– Nem. Túl kell esned rajta. Minél tovább húzod, annál nehezebb lesz. Megígérem, soha többé nem kérlek meg ilyesmire.

Angron hallgatott. Bármennyire próbált kibújni a feladat alól, belátta, hogy igaza volt a nőnek. Nem volt választása. Tény, elmenekülhetett volna… Csak éppen Sephra főadmirálisként elvehette volna az engedélyét és akkor soha többé nem repülhetett volna.

– Rendben… Menjünk…

Sephra elmosolyodott, majd felkelt.

– Megyek és szólok a többieknek.

Angron lehajtotta a fejét. Ha tegnap valaki azt mondta volna neki, hogy valaha még visszatér Shoutára, azt megütötte volna. Csakhogy volt, akinek a kedvéért bármit megtett volna. Emögött a valaki mögött éppen akkor csukódott be az ajtó.

***

Angron ötpercenként pánikrohamot kapott. Épp túl volt egyen, amikor Solar lépett be a pilótafülkébe és leült a másodpilóta ülésére.

A lány egy szelet csokit nyújtott felé.

– Hogy van a karod?

– Meggyógyult – válaszolta a férfi, átvéve az édességet.

Solar megrökönyödve nézett rá.

– Mi?… Hiszen eltörted!

– Igen. Most pedig már nincs eltörve.

– Alig pár óra telt el!

Angron válaszul csak beleharapott a csokiba. Solar erre megfogta a férfi karját és megforgatta. Valóban nem volt semmi baja.

– Ez lenyűgöző… Hogy csinálod?

– Fogalmam sincs. Hogyhogy nem a barátodat nyúzod épp?

– Bezárkózott a szobájába. Azt hiszem, belefáradt abba, ahogy néztem.

– Nem is csoda… Tudsz róla, hogy most vagyunk először kettesben? Mi történt? Már nem félsz tőlem?

– Nem. Mármint igen, féltem tőled. Az első alkalommal, amikor átváltoztál, biztos voltam benne, hogy megölsz. Most viszont, hogy megtaláltam Daront… Addig én meg nem halok, amíg nem végeztem vele.

– Biztos vagy benne, hogy ez a helyes? Mármint Daron elég zavarodottnak tűnt. Szerintem fogalma sincs, mit akarsz tőle. Nem lehet, hogy valaki más az, csak hasonló kinézettel? Az évek alatt megváltozhatott.

– Nem. Ő az. Ha pedig elfelejtette, mit tett, majd én emlékeztetem. Egy rövid ideig még elviselem, hogy életben kell lennie, de utána…

– Rendben, és ha megölted, mi lesz?

– Hogyhogy mi lesz?

– Ez az életcélod, nem? Ha megölöd, utána mit fogsz csinálni?

Angron látta, ahogyan Solar mosolya leolvadt. Ez talán még eszébe sem jutott eddig, pedig a kérdés jogos volt. A lány az egész életét azzal töltötte, hogy a gyilkos megöléséről álmodozott.

– Hagyjuk ezt! Nem tudom és nem is érdekel. Majd ráérek gondolkozni rajta akkor, ha már végeztem vele. Biztos találok magamnak egy hímet és családom lesz. Tényleg, neked vannak ilyen terveid?

– Néha eszembe jut… Nem mintha bárkinek is kéne olyasvalaki, mint én.

– Lehet, hogy majd most Shoután találsz magadnak egy helyes lányt! Mármint nőstényt. Mert vannak, ugye?

Solar elbizonytalanodott, amikor eszébe jutott a pletyka, hogy Shoután csak férfiak éltek.

Válaszul egy lapos nézést kapott Angrontól.

– Természetes, hogy élnek nőstények! Tény, hogy kevesen, de vannak. Múltkor azt kérted, meséljek neked Shoutáról. Most már aztán úgysem számít, hogy felzaklat-e vagy sem, nem igaz? Pár éve egy szörnyű vírus jelent meg nálunk. Máig nem tudjuk, honnan jött, de csak nőket támadott meg. Mire sikerült ellenszert találni, addigra már sajnos nagy károkat okozott. A nők több, mint felét kiirtotta. Anyám és a húgom is közöttük volt. Apámnak nem tett jót az eset.

– Sajnálom. Az én anyám otthon van valahol. Nem sokkal apám halála után egyszerűen felszívódott, és azután nem láttam többé. Nem tudom, hogy mi történt vele. Most, hogy majd hazamehetek, remélem, megtalálom őt. Ha mást nem, a sírját.

Egy-két percig csendben ültek egymás mellett, míg végül Angron szólalt meg újra.

– Mirella az istennőnk, ahogyan azt múltkor említettem. Más néven Holdhercegnőnek szoktuk hívni. Nem tudom, miért éppen Hold… Sosem kérdeztem meg, mert nem érdekelt. Szerintem az ő tiszteletére vannak a legszebb hagyományaink. Én viszont túl sok másik bolygón jártam ahhoz, hogy hinni tudjak benne és mindent is megtapasztaltam. Ha Mirella létezne, az lenne a dolga, hogy megakadályozza az olyan szörnyűségeket, mint az a járvány, vagy… Vagy ez, ami velem történt. Ezért döntöttem úgy, hogy sokkal könnyebb nekem, ha elfogadom, hogy nincsen istennő, aki vigyázzon rám, hiszen eddig sem tette. Sok szobra van, szóval majd látni fogod.

– Kíváncsi vagyok. Nálunk nincsenek istenek. Van egy-két ilyen törzsi szokás, de nem tisztelünk semmilyen felsőbb hatalmat. Azt hiszem, mi valahogy inkább a szerencsét igyekezzük magunkhoz vonzani valamilyen szellemek segítségével… Sokra nem emlékszem, mivel hamar el kellett onnan jönnöm. Darellán egyáltalán nem volt semmi hasonló. Ebből a szempontból elég unalmas és… Ajjaj!

– Mi van? – nézett fel Angron, majd ösztönösen hátrébb akart ugrani, az üléssel együtt.

Az időzített ugrást követően Shouta tűnt fel előttük. Látszott, hogy mennyivel hatalmasabb volt, mint a közelében lévő bolygók. Jobban ragyogott, mint bármelyik csillag, ahogyan az óceán visszaverte a napjának fényét.

Angron érezte, hogy újabb roham kerülgette. Előre görnyedt és próbálta visszatartani a rátörő hányingert. Hallotta, hogy a lány beszélt hozzá. Azt mondta, nem volt semmi baj, de ő nem így gondolta. Nem akart oda elmenni. Szinte biztos volt benne, hogy ha kinyitotta volna a szemét, mindent vér borított volna.

Solar a kezébe nyomott valamit és sürgetően beszélt hozzá. Eldobta és felnézett.

A véres arcú lány azonnal felpattant mellőle és hátrálni kezdett. Valamit kiabált, de Angron nem figyelt rá. Ki akart mászni az üléséből, de időbe telt, mire rájött, hogy be volt kötve. Amíg arra figyelt, az épp elég idő volt ahhoz, hogy két másik alak is előkerüljön. Az a férfi. Az az nagyképű, arrogáns férfi, aki időnként idegesítően feltűnően bámulta meg a mellette futó nőt. Gyűlölte érte. Az utóbbi viszont furcsán ismerős volt, ami egy pillanatra elbizonytalanította. Tudta a nevét. Ismerte őt és ez ledermesztette.

A nő felemelt valamit. Fegyvernek tűnt.

– Elájult – hajolt le Solar megvizsgálni a férfit, miután Sephra lelőtte.

– Csak annyitól jött elő, hogy látta Shoutát? – kérdezte Serion.

– Igen. Előtte semmi baja nem volt, leszámítva, hogy aggódott. Biztosan jó ötlet ez?

– Nem – válaszolta Sephra.

Solar látta rajta, hogy nagyon gyötrődött, amiért rávette erre Angront.

– Csakhogy muszáj. Előbb-utóbb úgyis vissza kellett volna jönnie. Nem létezik, hogy ne sodródott volna errefelé valamikor.

Serionnal ketten felemelték a férfit és visszatették a pilótaülésbe azért, hogy legalább kényelmesen üljön addig is, amíg magához tért. Bár a nőnek nem nagyon akaródzott ezután elmenni onnan, Solar biztosította, hogy vigyáz rá és szól megint, ha bármi gond adódna.

A lány visszaült a másodpilóta ülésbe és szótlanul nézte Angront, akit ennél békésebbnek talál sosem lehetett látni. Ájultan nem gondolhatott semmi rosszra és nem okozhatott bajt.

Solar elfordult és az Óceánbolygót kezdte figyelni. Gyönyörű volt, a lány mégis azt érezte, hogy valami nem stimmel vele. Volt abban a tökéletesen ragyogó kékségben valami, ami tönkretette Angron életét. Az a szépséges, csillámló felszín rejtett valamilyen borzalmat, ami hívogatta őket és Solar úgy érezte, mintha egyenesen egy hatalmas szörnyeteg szája felé tartottak volna önként.

Túl akart esni rajta. Megnézte a műszerfalon a gombokat, majd felgyorsította a hajót és nem sokkal később Shouta képe mindent beterített. Még azelőtt leállította a hajtóműveket, hogy beléptek volna a légkörbe. Az már nem az ő lépése volt. Ő csak segített kicsit.

Szólt a többieknek, hogy megérkeztek és most mind a hárman ott csoportosultak mögöttük. A feszültség szinte tapintható lett volna, főleg, ha eszükbe jutott, hogy Angron még nem volt magánál és ha felébred, az első dolog, amit látni fog, Shouta közeli képe lesz.

Angron azonnal pánikba esett. Le kellett beszélni arról, hogy visszafordítsa a hajót, és elvigye a Galaxis másik felébe.

– Nem tudom megtenni – temette a kezébe a férfi az arcát.

– Semmi gond nincs. Már idáig eljöttél, akkor nem olyan nehéz az a pár lépés – biztatta Serion, ami nem igazán illett az ő hűvös, távolságtartó személyiségéhez.

– Így van – próbálkozott Daron is. – Nem adhatod fel ennyivel a cél előtt.

Solar is beszállt.

– Figyelj, itt vagyunk veled négyen! Nem hagyjuk, hogy bármi gond legyen.

Angron végül feladta az ellenkezést, de nem mert felnézni.

– Jól van… Valaki adjon egy cigit!

Négyen nyújtottak felé egyszerre egyet-egyet. A férfi az összeset elvette és egyszerre rakta őket a szájába.

– Nem túlzás ez kicsit? – suttogta Daron, de mindenki leintette.

Angron meglökte az indítókart és a füstcsíkokon keresztül figyelte, ahogyan elindulnak Shouta felé.

Amint beléptek a légkörbe, megszólalt a kommunikációs rendszer. Valaki kereste őket a bolygóról.

Solar, aki a legközelebb volt, gondolkodás nélkül nyomott meg egy gombot, hogy aktiválja a csatornát.

A hang, ami a rendszeren keresztül jött, leginkább úgy hangzott, mintha valakinek a torkán akadt volna valami és éppen meg akart volna fulladni tőle. Serion mindig mérges volt magára, amiért az egyik legérdekesebb nyelvet, a shoutaiakét, sosem volt türelme megtanulni és most egyetlen szót sem értett. Nem úgy Sephra, aki mivel évekig lakott a bolygón, pontosan tudta, mit mondtak és most idegesen szorította Solar ülésének a támláját.

A hang elhallgatott és válaszra várt. Nem kapott.

Úgy egy perccel később megismételte az üzenetet, ezúttal már fenyegetőbb hangnemben. Angron szívott egy utolsót a négy cigarettából, majd a többiek sürgető pillantásától kísérve lenyomott egy gombot és ugyanabban a fuldokló stílusban válaszolt. Viszonylag hosszan beszélt, bár igencsak nehéz volt megállapítani, hogy hol kezdődött az egyik szó és hol végződött a másik. Végül visszadőlt az ülésbe és várakozott.

– Most mi van? – kérdezte Solar, amikor már több mint két perce nem kaptak választ.

– Valószínűleg éppen nem akarják elhinni, hogy életben vagyok, és még ráadásul vissza is jöttem.

– Nem kéne megint beszélni hozzájuk? – kérdezte Serion türelmetlenül.

– Nem. Nyugalom. Kivételesen tudom, hogy mit csinálok.

Újabb percek teltek el várakozással, míg végül egy új hang szólalt meg. Lassabban, hivatalosabban beszélt és sokkal óvatosabbnak tűnt, mint az előző beszélő.

Sephra szája megrándult, Angron pedig lenyomta a gombot és egy egyszavas válasszal elintézte a dolgot.

Fél perc elteltével ugyanez a hang szólalt meg újra, ám ezúttal a közös nyelven. Teljes egészében ki lehetett venni belőle a döbbenetet és az óvatosságot.

– B10-es jelzésű fehér űrhajó, engedély megadva a belépésre. Jöjjön közelebb és küldjük a liftet… Angron, tényleg te vagy az?!

– Igen, kancellár, én vagyok – válaszolta a férfi a kelleténél hidegebben. – Üdvözletem. Rég találkoztunk.

– Az biztos.

Az illető hangjából egyértelműen hallatszott, hogy felőle még várhatott volna a dolog egy ideig.

Angron odakormányozta az űrhajót az óceán felszínéhez és türelmetlen körözésbe kezdett fölötte. Nem sokkal később a víz alól egy hatalmas leszállópálya emelkedett ki, akkora, amekkorára az ő hajójuk négyszer ráfért volna. A férfi letette rá a járművüket, majd kikapcsolta a hajtóművet.

Amikor egy üvegbúra fedte be a leszállópályát, a hang újra megszólalt.

– Most hosszabb utazás következik lefelé. Helyezzék magukat kényelembe és élvezzék a látványt, már ameddig tudják! Nemsokára csak a sötétséget fogják látni, de aggodalomra semmi ok. Mire leérnek, ott leszek a kísérettel együtt.

– Köszönjük – morogta Angron. – Az örömöm határtalan.

– Akárcsak az enyém – válaszolta a kancellár kimérten. – Nos, most meg kell szakítanom az adást, hogy indulhassak. Jómagam és a népe nevében üdvözlöm itthon, herceg!

The Emperor – Chapter 6. – The Brothers

Chapter 6

The Brothers

Serion, Solar, and Daron had been in complete silence in the central room of the spaceship since Angron had kicked them out of his room. They had no idea how much time had passed since then. Each of them was lost in their thoughts, but none could hide the fear they felt regarding what might have happened if Sephra hadn’t managed to calm the pilot. So far, they hadn’t heard any horrifying sounds, but their worries remained unresolved. Furthermore, each of them had something else that troubled them, something they were carefully keeping to themselves.

Daron stood nervously against the wall, fully aware that he would have to explain a few things. His companions surely hadn’t forgotten that he was the reason they had been caught.

Solar was seated on the floor. She wasn’t even aware that she was constantly chewing on the nozzle of her blaster. She couldn’t explain why her mind had fixated on this, but she kept chewing on it anyway. She didn’t understand how she had ended up in this situation. She had only wanted to find her father’s murderer, and now she was running from rebels on a spaceship. To make matters worse, she had nearly been killed, and she knew that Angron could attack them at any moment.

Serion, who had managed to keep his composure throughout the ordeal, was now staring blankly ahead, fidgeting with his hands, occasionally twitching nervously. He was primarily concerned about Angron. He hadn’t believed the situation could be this dire, but he had to admit he was wrong. He hated being wrong, but he hated even more that he was starting to fear the pilot.

All of them flinched when the automatic door slid open, breaking the silence. Sephra and Angron entered the room. At the sight of the latter, they all instinctively placed their hands on their weapons. However, they somewhat relaxed when the woman nodded, though they still kept one eye on the pilot, who simply sat down against the wall, pulled up his knees, and rested his head on them, not moving an inch.

Sephra then took a seat beside Serion.

“I want to know the exact situation. I want a report,” she said.

“We do too,” Solar replied, giving another pointed glance toward Angron.

Sephra’s look revealed that she did not want to discuss this topic further.

“Everything is under control. I want to know about the information you obtained,” she continued.

At that moment, the woman placed the green shard on the table. Angron was the only one who didn’t seem transfixed by it, as he remained seated on the floor with his head lowered.

Solar transformed her blaster into the robot with a button press.

“I’ll show you,” she said.

Sephra nodded slowly and then glanced at Daron, who shivered under her cold gaze.

“Okay, just a moment. I’m not sure if I want to keep this kid alive yet…”

The boy raised his hands in defense.

“Wait! Please! Listen! I know things didn’t go well, but you have to believe me, I don’t want to harm anyone! Yes, I worked for Quilen because I had no other choice! I was one of his workers, but I messed up something, and he threw me in prison. I don’t know how long I was in there before he finally let me out. He said that if I catch you, he’ll forgive everything, and I’ll be free. You can’t imagine what that meant to me! But now that he lied, I’m not willing to work for him anymore. Please, believe me! I don’t want to harm you!”

Daron was trembling. He had never been the warrior type, and he didn’t want to die for nothing.

His companions were silent. They all weighed what they had heard and occasionally glanced at each other.

Serion rose from his seat and moved toward the boy. Daron backed away in terror when he saw the gleaming knife in the man’s hand. But he was too slow. The soldier grabbed the boy’s dark hair, pulled his head back, and pointed the blade straight at his eye. Even Angron looked up at this scene.

Serion felt the boy trembling in his grip. He looked at the admiral, waiting.

Sephra shook her head.

Serion was aware of what it would have meant if he had killed Daron. He had no intention of defying the admiral’s command. He held the knife just a few millimeters from Daron, with a steady hand, in a threatening manner.

“Any wrong move, word, or even the slightest sign that you intend to hinder us, and I swear to you, I’ll gouge your eyes out. Don’t think I’ll be satisfied with just that, but it’ll be a good start. Do we understand each other?” Serion said.

“Yes,” Daron replied with as little movement as possible.

Serion then released him and calmly settled back into his seat as if nothing had happened. Sephra watched the white-haired man, and it seemed like she was impressed by the threat he had just delivered because there was a gleam of admiration in her eyes.

Solar squirmed for a short while before she spoke.

“Listen! I want out of this whole situation. I’ve already done what was agreed upon in our deal. I don’t know what you guys want to do next, but I won’t stand in your way. I don’t want to interfere with whatever is going on between you and the rebels. I’d like to take my ship, though. It might be the one they are tracking, so if you look for another one, I can divert their attention from you.”

Daron stayed silent. He would have loved to escape right away, but he had nowhere to go from here, and after the threat, he pretended like he intended to stay.

Serion and Sephra exchanged glances. It was as if they had discussed what to do with them. Now they were the ones making decisions, as Angron remained uninterested, continuing to sink into his lethargy.

Sephra was the first to speak.

“There’s one more thing here that bothers me. The other boy who was with you, Daron. You still haven’t told us who he was.”

“Indeed! You promised you would explain that!” Solar added.

The boy bit his lip, hoping they could avoid this topic.

“He was an android, but not the typical kind you’re thinking of. There’s a type of robots that can be controlled through thoughts. They can look however you want, but they lack consciousness of their own; they share the consciousness of the operator. Do you get it? It’s as if you’ve taken a part of me out. It does and says what I want, but I can see, hear, and feel everything it does, sees, and feels. It’s hard to explain, but I can disconnect from it, and then we’re separate. It doesn’t move, and I don’t see what it sees. It’s like I’ve placed my consciousness outside my body. If I don’t control it, it does nothing, but it appears entirely lifelike. Its movements and expressions seem real.”

“But if it’s an android, why did it have… organs?” Angron spoke up, for the first time expressing his voice.

“They told me it was for added realism in its movements. If it appears to have real muscles, flesh, and organs, it’s less likely to be identified as a robot, even if it’s injured. For instance, if someone cuts its arm, it will still ooze a blood-like substance to make it convincing. They say it’s to make it more believable. They might be right; I have no idea, but all the tiny screws and sensors are so small you can’t notice them.”

Angron leaned back and seemed somewhat calmer than before.

“So, I didn’t really kill anyone. I’m relieved.”

“Yeah, but I still felt how you tore him apart.”

“This sounds pretty scary,” Solar grumbled.

“And pretty difficult,” Sephra added.

Daron’s voice held a sense of pride. “It is. It takes a strong mind, or else the operator could lose control or go insane. It’s not common to have one of these androids because so many things could go wrong… They’re incredibly rare and expensive. Worth millions of credits. I don’t know if you understood, but I can’t explain it any better because I don’t fully understand how it works. Nevertheless, it does work.”

“Why did you have such an android with you?”

“Quilen gave it to me. He had it made and wanted to try it out. I was the test subject. It suited this body very well.”

“This body?” Serion repeated slowly.

Daron cursed himself for the slip.

“I have modifications to change my appearance.”

Solar’s eyes sparked with hope. “Do those really exist?”

Angron looked at the girl.

“You lived on Darella and don’t know the answer to this? Of course, they exist. The man who took us to Quilen… He doesn’t look anything like me now, but he’s my father. He completely changed his appearance. I have them too. My species, as aquatic beings, is actually bald, and we don’t have legs but fins, but many people didn’t like that, including me. Did you see Quilen’s color-shifting eyes? It’s from the same technology. It’s all about shapeshifting. Everyone does it these days.”

Daron nodded.

Sephra crossed her arms.

“Then show us what you really look like! I’ve heard that these more modern types are easy to use.”

Daron nervously bit his lower lip with his sharp little teeth. He didn’t necessarily want to reveal his true appearance, but he had no choice when all four of them were looking at him so curiously and distrustfully.

What he had was a composite implant. The less someone wanted to change about themselves, the easier it was to do and the deeper it could be implanted. In cases like his, where he wanted to change his entire appearance, it worked differently. They programmed all the features they wanted to see on their new body into a single device and placed it in a less conspicuous place. In his case, it was in the back of his head, and it wasn’t placed too deep. It could be easily removed and detaching it didn’t pose much of a problem. He could tell from his companions’ surprised voices that the process worked.

Daron’s body elongated, making him taller, although he was still slightly shorter than Sephra. His ears disappeared as if they had never existed. His skin became darker and hardened, giving him the appearance of a tree, yet it was as hard as stone. His fur disappeared, his claws on his hands retracted, and in their place, two sets of three small black horns sprouted from his wrists and on both sides of his face. He didn’t appear older. After standing with his head lowered for a few moments, he shook himself and looked up at his companions with his large, dark brown eyes.

Just a second later, the ship was shaken by Solar’s scream.

Daron stared in astonishment at the girl, whose face had contorted beyond recognition with anger. Her gaze darkened, and her mouth frothed. She bore no resemblance to herself.

“It’s you! It’s you!”

With one hand, she yanked the blaster from Sephra’s belt, and with the other, she pulled out Hira. She pointed both weapons at the bewildered boy.

“You’re going to die!”

And then she started firing directly towards Daron’s head.

The boy was just a tad faster and started running before the girl could open fire. The ship’s internal security system absorbed the energy blast. Solar immediately went after him, continuously shouting in both the common language and her own, but always the same message: how she was going to kill him. Only someone grabbing her arm could prevent her from pursuing him.

“Let go!” she screamed at Serion, who held her firmly. “If you don’t release me, I’ll kill you too!”

With that, she wrested herself free from the man’s grasp and turned to face him, her blasters aimed at him. Serion stepped back in astonishment.

“Any of you try to stop me, and I’ll shoot, understand?” Solar shouted at Angron and Sephra, who also gazed at her in shock.

When she saw that none of them moved to stop her, she turned around and started running in the direction Daron had fled.

All three of them braced themselves, expecting to hear gunshots any moment, but all they heard was the girl’s frantic running and screaming.

“Where are you? Come out!”

Her shouting continued, but wherever she looked, Daron was nowhere to be found. She circled the ship for a long time. Occasionally, she fired into an empty wall out of frustration, but the internal system nullified the energy blasts. Eventually, she slammed her blasters to the floor, crouched down, buried her face in her hands, and let out a high-pitched, piercing scream for a long, long time.

Someone called her by name.

“Solar! You’ve been sitting here for half an hour. Come back!”

“Is that scumbag there?! I’ll kill him. I’ll kill him as long as I live!”

“Yes, he’s there. But he doesn’t know what’s wrong. I honestly don’t think he understands.”

Solar laughed bitterly, devoid of any joy. It was nothing like the cheerful girl she had been just moments ago.

“I’ll explain it to him while roasting him slowly over a fire.”

“Stop this and get a hold of yourself!”

“What if I don’t?”

Someone slapped her. Solar fell like a tree but remained motionless. She lay on the ground, staring blankly ahead.

“You didn’t have to hit her,” someone, likely Sephra, muttered.

“I truly hoped a slap would bring her to her senses,” said Serion.

“Solar, get up and come back! Now!”

“Let’s leave her here! She’ll come when she’s done sulking.”

Serion said this as well, then walked out of the room.

“Come on,” Sephra poked Solar.

Solar heard the woman getting up and following the soldier. She didn’t want to get up. Her father’s killer was on the ship. She had so many chances to kill him! She should have left him in the cell with Angron! What a beautiful ending it would have been, but no, her good heart had guided her and she had helped him. Treated him kindly.

She ran her fingers along her blaster, lying there on the floor beside her. Sephra had taken back her own, but Hira was left there. If they had tried to take it from her, she would have torn their throats with her sharp teeth.

The killer was on the ship with nowhere to go. She didn’t have to kill him right away. After all, Daron had no chance of escaping. She had plenty of time.

***

“Look who’s finally come back to us,” Serion said with feigned surprise as Solar walked back into the room where they had all gathered.

Surprisingly, the girl didn’t say a word, just sat down in a chair and looked around with a huge grin on her face while keeping her eyes on Daron.

Daron had never seen a more terrifying smile in his life. On that day, three people had tried to kill him, not counting Quilen’s men, and those three, they were all here now, surrounding him. This was all becoming too much for him. Yet, in this moment, he found Solar to be the worst of all, as she continued to watch him with that unrelenting smile. He kept his distance from her. It’s not that he found her particularly scary, but the way she had lunged at him earlier had convinced him that he needed to be careful around her. The worst part was, he had no idea why Solar hated him so much.

Serion took it upon himself to speak first. “So now that everyone’s had a chance to calm down, let’s finally decide what to do. I assume we need to disappear as soon as possible now that we’ve found the admiral. Besides, what is this thing that everyone wanted to find so badly? Do you know?”

Sephra nodded. “Maybe. It’s just a presumption…”

“Spill it!” Solar interjected in a chatty tone, but she never took her eyes off Daron.

Sephra took the green shard once again and held it up towards one of the lamps, illuminating her face.

“There’s a legend. Everyone knows that the Galaxy has split into two by now, but back in the day, there was only the Empire. The Emperor had a close friend and confidant, named Hyraus. Hyraus served the Emperor faithfully for over thirty years, as the Royal Advisor. Due to the continuous civil wars which were taking a significant toll on some planets, more and more people attempted to assassinate the Emperor. He couldn’t bear what was happening around him; he became paranoid and believed that everyone was out to get him. Hyraus believed that he was acting irrationally and needed to be stopped, so he betrayed him. He had two sons: the elder was called Alsen, and the younger, Quilen. Yes, don’t look at me like that, Daron! Quilen is the son of this Hyraus. Hyraus thought he would not live to see the death of the Emperor and wanted one of his two heirs to become the next leader of the Empire. He raised them with this in mind. However, Hyraus believed that only one of them could become the Emperor, so he decided to pit them against each other. According to the legend, he had two swords forged for them, using the two rarest materials in the Galaxy, each imbued with a unique power, but how he did it was known only to him. He forced his sons into a life-or-death duel. He always wanted Alsen to be the new Emperor, but Quilen won and refused to kill his brother, no matter what his father told him. In his anger, Hyraus banished Alsen, and he also attempted to destroy the sword, but to no avail. Meanwhile, the Emperor discovered his plan and sought to have all three of them killed. After that, Quilen fled and established the first true base of the rebels but refused to stand by his father’s side ever again. Hyraus was left alone with the remaining shards of the sword and decided to hide them across different points in the Galaxy, to ensure they could never be forged back together. He then hid from the Emperor’s wrath until his death.”

At this point, Sephra paused and waited for everyone to digest the information.

“What happened to the elder son?” Angron inquired.

“He died. He managed to escape in a small spaceship, but they found him years ago and executed him. Supposedly, even the Emperor attended the funeral with a sense of triumph,” Sephra explained.

Solar redirected her gaze away from Daron. “And what happened with the old Emperor?”

“He disappeared. Maybe he’s dead. No one knows for sure, but it’s certain that someone else now sits on the throne in his place.”

“So, do you think that this is…”

“One of the shards of Alsen’s sword,” Sephra interrupted. “It appears that Quilen has recently shown a lot of interest in it and wants to find it.”

“Why?” Daron asked. “He already has his own sword, and he controls a vast territory. Half the Galaxy belongs to him. What does he need the other sword for?”

“Perhaps this one has different abilities than his own. Maybe the two combined are more powerful. Perhaps he wants it as a memento of his brother,” Sephra suggested.

“What does he want to do with it? What are they for?” Daron pressed for answers.

“I don’t know. You know, there have been so many rumors about this story that nobody really knows what’s true anymore. Some said that if someone had both swords, they could unite the entire Galaxy. Maybe that’s what he wants. Others said that their powers only work in the Hyraus bloodline, and for others, they’re just regular swords, like the ones the military hands out,” Sephra explained.

Serion then looked at the woman. “You’ve known what this is all along?”

“I suspected,” Sephra replied. “When I found out that Quilen had taken an interest in it, I wanted to get ahead of him. I could have sent out others, I know, but it’s… It’s something I wanted to do myself. I wanted to keep it a secret. When he captured me, he thought I already had the shard. Both of us realized that the first one was hidden on Darella. That’s why I stayed near there for so long.”

Solar hesitated, then spoke. “Even though I have little to do with either side, maybe we should consider warning the current ruler of the Empire about Quilen’s actions. He’s clearly up to something.”

Angron said. “It’s not as simple as that. No one knows who the new Emperor is. He’s never appeared publicly.”

Sephra added. “Or she. We usually refer to the new ruler as a man, but might as well be a woman. For all we know, it could be an Empress too.”

Angron nodded. “True. Nobody knows. Anyway, planets are still united, and we receive commands from someone. The Supreme Council is still in control, and we follow orders. As long as there’s no trouble, I don’t mind not knowing who’s above me. It might be wise that he stays hidden. It’s strange, but many would want him dead if they knew who he was. I think it’s a good thing he doesn’t show himself.”

“We can still notify someone,” Solar suggested.

“What would we say?” Angron questioned. “We know there’s been relative peace for a while. But now we think that Quilen is starting a dangerous private operation that could lead to another war, even though we don’t have any real evidence for it?”

“I was planning to go find the whole thing myself,” Sephra interjected. “I know it sounds crazy, but if I can prevent the rebels, maybe… who knows. With so many of us now, it might even be easier. It might be in vain, but on the other hand, if it’s truly important, we might all receive rewards for what we accomplish. Money, status, anything. The Emperor would be capable of granting anything we desire. Anything! Doesn’t that appeal to any of you?”

She noticed that Daron stopped shaking his head and started listening.

Solar rubbed her chin. “Well, for what it’s worth… money wouldn’t hurt.”

Sephra acknowledged her agreement. “I’ll take that as a yes. So, as the senior officer, I order all of you to come with me to continue the search. This primarily applies to you,” she gestured toward Angron and Serion, then turned to Daron. “You’re coming with us anyway because if you don’t, I’ll kill you. Solar is coming along because she’s following you, and I can see how her eyes light up when I mention the word ‘money.’ Everyone has their reasons, alright. Team is complete.”

Angron nodded. Neither he nor Serion questioned the admiral’s command.

“Alright, but where do we start the search? We have no leads,” the pilot asked.

At this point, Solar stood up, transformed Hira back into a robot with a press of a button, and placed it next to the central panel in the room.

“We want to see what you downloaded on the ship,” Solar said.

Hira beeped, then connected to the central computer. It switched off the lights, plunging the room into complete darkness. For a moment, nothing happened, but suddenly, a massive three-dimensional image appeared hovering above their heads.

Each of them got up in awe and approached the display for closer examination.

The brilliant display filled the entire room. It was a beautifully detailed, glowing blue map depicting the entire Galaxy, complete with every discovered celestial body. It rotated slowly to allow a close look at all its details. The points that stood out, shining brighter than the rest, couldn’t be missed.

Serion pointed to a dot that passed by.

“Look! I think this is Darella!” he said.

Sephra nodded. “Yes, it appears to be. Does anyone recognize the others?”

Everyone paced back and forth, closely studying the bright points and trying to gauge their locations, attempting to determine what each might represent.

Then, Solar excitedly yelled and pointed at something.

“This is Rangza! This is my home planet! It means I can finally go home!”

Serion squinted at a point that was at the edge of the map.

“This is Xanaria. My home planet. What was Hyraus doing so far out here?”

At that moment, Daron had a strange feeling, and he walked straight to where his home planet was positioned.

“This is Gadzen. I come from here… Isn’t it odd that this map shows the planets each of us is from? There’s something about this that really doesn’t sit well with me.”

“It seems fate really wanted us to go after these things,” Solar remarked. “Though, I have to agree with you. It’s quite a coincidence. What’s this?”

Sephra examined the planet as it floated in front of her.

“I think this is Lanurza.”

“Wait, are you from there?” Serion asked, voicing what was on everyone’s mind.

“No. This, I think, is…”

Sephra fell silent, staring silently at the last small bright point. Her companions took a step back, understanding what had triggered the tense silence.

Four heads turned simultaneously towards Angron, who had backed up against the wall and was staring at the last planet with a deathly pale expression.

His voice was no more than a soft moan. “Shouta. That’s Shouta.”