Lily mogorva arccal meredt kifelé a vonat ablakán. A haját és fejhallgatóját kapucni fedte. Amióta az egyetlen barátnője elköltözött, egyedül járt iskolába.
Mint mindig, most is a kedvenc rock bandáját hallgatta. Próbálta kizárni a közelben vihorászó osztálytársai hangját. Mindig idegesítette a semmitmondó beszélgetésük és a nevetésük. Őt nem érdekelték olyan témák, mint a koreai fiú bandák, a legújabb divat, a popsztárok élete és a smink. Ellenben érdekelte a horror, a krimi, a képregények, a rockzene és a művészet, azonban úgy érezte, ezek rajta kívül senkit sem kötöttek le. Soha nem tudott beszállni semmilyen beszélgetésbe, ami az osztályában zajlott. Éppen emiatt a vonaton is csak meghúzta magát a sarokban és kizárta a külvilágot.
Ahogyan közeledett a megállójához, felsóhajtott. Összehúzta a fekete pulcsiján a cipzárat, megigazította a csuklóján a szegecses karkötőt, felvette a kitűzőkkel díszített, koponya mintás hátizsákját és felkészült arra, hogy átvágjon a tömegen. A többiek mindig elállták az ajtót, nehezítve a fel- és leszállást.
Ekkor találkozott a tekintete az egyik osztálytársáéval.
Emma népszerű lány volt. Csinos alakja, bájosan sminkelt arca és hosszú, szőkére festett haja azonnal magával ragadott mindenkit, nem is beszélve a stílusáról. Rendszerint egyszerre volt divatos és egyedi. Szinte mindig rózsaszín vagy fehér ruhákat hordott, szerette a csillogó kiegészítőket és mindezeket olyan módon tudta kombinálni, hogy a többségnek elakadt a szava tőle.
Habár Emma maga is csendes volt, körülrajongták a többiek. Általában a kör közepén ragadva mosolygott és bólogatott.
Mindez épp így volt most is, Lily pedig lenézően szusszantott. Emmát épp olyan unalmasnak és átlagosnak látta, mint bárki mást. Soha nem beszélt vele, de kedve sem volt hozzá.
Egy nap Lily átvágott az iskolai udvaron. A kedvenc, eldugott helyét kereste, mint minden szünetben. Ez az udvar leghátsó szélén, az orgonabokrok mellett volt. Szeretett ott üldögélni, rajzolni és zenét hallgatni.
Ahogyan odaért, megtorpant. Emma ott ült a bokrok előtt a padon, a fején fejhallgatóval, kezében vázlatfüzettel és egy zselés tollal. Halkan dúdolgatva ingadozott, miközben csillogó műkörmeivel a papíron kopogott.
Lily kedvtelenül nézte. Nem akart a másik lány közelében lenni, de mégis ez volt a legkevésbé zsúfolt hely az udvaron.
Odament a padhoz, ledobta a hátizsákját a földre és mogorván ült le a pad másik felére. Emma ránézett és mosolyogva intett egyet. Lily válaszul elfordult és elővette a saját vázlatfüzetét. Ilyenkor szeretett leginkább a készülő képregényén dolgozni.
Emma egy pillanatig hallgatott, majd levette a fejhallgatóját és megszólalt.
– Csináltam valamit?
Lily felnézett.
– Mi?
– Mindig úgy nézel rám, mintha megbántottalak volna. Miért?
Lily megvonta a vállát és kihalászta a táskájából az akvarell festékeit.
Néhány pillanatnyi csend után Emma ismét megszólalt.
– Mit festesz?
– Semmit.
– Megnézhetem?
– Nem.
Emma feladta. Visszafordult a saját rajza felé, majd a kezébe vette a telefonját és felhangosította rajta a zenét, olyannyira, hogy már hallatszott a fejhallgatóján át. Mielőtt újra feltehette volna a fülére, Lily megismerte a dallamot és elképedt arccal nézett Emmára. Az egyik kedvenc rock bandájának a zenéje volna.
– Mióta hallgatsz te ilyesmit?
Emma megvonta a vállát.
– Régóta.
– Nem tudtam, hogy szereted a rockot.
– Nem kérdezted.
Emma feltette a fejhallgatót és folytatta a rajzolást, Lily pedig lopva közelebb hajolt és rápillantott a képre. Meghökkent, amikor a rajzon zombikat látott. Képtelen volt visszafogni a kíváncsiságát, így megkocogtatta a szőke lány vállát.
– Ez mi?
Emma felé fordította a rajzot.
– Nicky zombis regényt ír. Ki akarja tenni a blogjára és megkért, hogy rajzoljak hozzá borítóképet.
Lily elképedt.
– Nicky? Az a Nicky, aki mindig veled szokott utazni? Akinek be nem áll a szája a koreai fiúkról és a műkörmökről?
Emma bólintott, majd finoman hozzátette.
– Igen, ő. Mindezek mellett horror regényt ír és szereti a krimi filmeket.
– Na, de…
– Clara pedig gyűjti a koponyákat, van egy kitömött varjú a szobájában, gitározik és igen, szereti a műszempillákat és a plázázást.
Lily pislogva hallgatott. Soha nem gondolta volna, hogy az a csapat lány, aki mindig annyira idegesítette őt a vonaton, bármiben is hasonlíthatott hozzá.
Emma mosolygott a zavarát látva. Amint megszólalt a szünet végét jelző csengő, eltette a füzetét és a tollát, megigazította a szájfényét, majd felkelt. Leporolta a rózsaszín, csillogó szoknyáját, majd ránézett Lilyre.
– Talán ha néha beszélgetnél másokkal, rájönnél, hogy van, amiben hasonlítanak hozzád.
– Jó, de ha rátok nézek… Ezek a dolgok annyira nem illenek hozzátok… Fel sem merült bennem…
Emma vigyorgott.
– Egy valakit több minden is érdekelhet, nem igaz?
Másnap délután, ahogyan a vonat hazafelé tartott, Lily a csapatnyi lányt figyelte. Emma a központban volt, mint mindig, és körülötte cseverésztek a többiek.
Lily szemei elidőztek Nickyn. Ahogyan nézte az alacsony, vékony lányt, a nagy kék, szemeit, a fonott, szőkésbarna haját és a fehér, csipkés ruháját, elképzelni sem tudta róla, hogy zombis regényt írt.
Egy ideig habozott, majd elrakta a fejhallgatóját, felállt és odasétált hozzájuk. A lányok ránéztek és kérdő arccal figyelték. Már megszokták, hogy az osztálytársuk átnézett rajtuk, mintha nem is léteztek volna.
Lily megköszörülte a torkát.
– Szóval… Hallottam, hogy írsz valamit.
Nicky biccentett és csivitelő hangon válaszolt.
– Igen. Apokalipszis sztorit.
– Elolvashatom?
Nicky elpirult, majd újra biccentett. Nem tudta, hogy Lily komolyan kíváncsi volt-e, vagy csak ki akarta gúnyolni.
– Ha tényleg érdekel…
– Igen.
–…Akkor lehet róla szó.
Pár pillanatnyi hallgatás után Emma szólalt meg.
– Fagyizni megyünk, aztán filmezünk nálam. Jössz? Megnézheted a madárpókomat.
– Hogy mit?
– Nagyon cuki – lelkendezett Nicky.
Emma vigyorgott.
– Na, jössz?
Lily habozva bólintott, és együtt szállt le a lányokkal.
Stella Watson author/író 