Azúr rókák

Josh tudta, hogy az azúr rókákat nem lehetett könnyen megtalálni. A legendák szerint kis csapatokban, holdfényes éjszakákon jártak tisztásokon és erdőkben. Már többször kereste őket, de még egyszer sem járt sikerrel.

A fiú ennek a hobbijának élt. Az érdeklődését minden legendás lény felkeltette. Úgy vélte, ha csak egy százalék esélye volt megtalálni őket, akkor is meg kellett próbálnia.

Egy elemlámpával és hátizsákkal indult útnak. Próbálta megkeresni a legszebb tisztást, ám ahogy haladt előre, halk hangokra lett figyelmes. Az egyik bokor alatt, egy lyuk közelében, apró vörös rókakölyök lapult. Mellette az anyja feküdt mozdulatlanul.

Josh szomorúan nézte őket, majd letekerte a sálját, felvette a kis rókát és finoman tartotta a karjában. Egyedül biztosan nem élte volna túl.

Ahogy haladt előre, hangokra lett figyelmes. Három azúr róka játszott egy tisztáson. A bundájuk a kék minden árnyalatában csillogott és mintha fénycsíkot húztak volna maguk után. A vakkantásaik visszhangoztak a fák között.

Hirtelen azonban megálltak és fülelni kezdtek. Amikor észrevették a fák között álló fiút, azonnal futásnak eredtek. Nem bíztak az idegenekben.

Josh nem adta fel. Folytatta az útját, lassú lépésekkel, kezében a rókakölyökkel. Ahogyan sétált előre a tisztáson, villanásokra lett figyelmes. A fák közül, a bokrok alól, gyémántként csillámló szemek figyelték őt. Úgy tűnt, az azúr rókák figyelmét felkeltette a kölyök hangja.

Josh megállt. Óvatosan letette a fűbe a kölyköt, majd hátrálni kezdett, mielőtt leguggolt volna.

A pillanatok lassan vánszorogtak előre.

Egy az azúr rókák közül elindult. A bundája szinte szikrázott a holdfényben, ahogy gyors lépésekkel osont előre. Úgy tűnt, mintha a mancsai nem is érték volna a földet. Amikor odaért a kölyökhöz, lehajolt és megszimatolta. A fülei hátra lapultak, miközben az orrával óvatosan megbökdöste a kis rókát. A kölyök halk vakkantást hallatott. Josh feszülten figyelt.

Az azúr róka ekkor finoman felemelte a kölyköt, majd megfordult és elindult vissza a fák közé, ahol a többiek vártak rá.

Amikor a csapat elindult, Josh óvatosan követte őket.

A rókák csendesen osontak a bokrok között, időnként hátrapillantva a fiúra. Valahányszor meggyőződtek róla, hogy tartotta a távolságot, folytatták az útjukat. Hamarosan egy lyukhoz értek és gyors mozdulatokkal siettek be. Csupán egyikük maradt kint. Leült és Josh-t figyelte. Nem akarta őt közelebb engedni.

Odabent egy nőstény feküdt. Öt kicsinye hozzá bújva aludt. A kölyköt cipelő hím lerakta közéjük a vörös kis rókát. A színe kirítt a többiek kéken csillámló bundája közül.

A nőstény ránézett, majd egy halk hanggal feküdt vissza és tovább pihent. Nem zavarta az új jövevény.

Josh, bár csak egy pillanatot kapott el mindebből, elmosolyodott, mielőtt elindult volna haza. Bár ritkán talált legendás állatokat, ha egyszer sikerült, bőven megérte a fáradozást.

Stella Watson

Facebook oldalam: https://www.facebook.com/profile.php?id=100089570148846

Perspective

Claire brushed aside a curly, dark brown lock that had escaped her braid and she refocused. With a steady hand, she held the camera and squatted in front of the log. She barely took a breath, afraid her arm might tremble. Everything seemed perfect for the picture she had in mind.

Several people passed by in the park, giving her puzzled looks. They couldn’t understand what she was so intensely observing.

Some stopped behind her, raising their eyebrows at the log.

If someone had such a high-quality and expensive camera, like Claire, they must be a professional photographer, and a professional must have seen something artistic and awe-inspiring in that piece of wood.

With this thought in mind, one of the women behind her took out her phone and snapped a photo of the log. Satisfied, she turned around, enthusiastically sharing her new “artwork” with her friends.

Claire didn’t notice any of this. She moved closer to the tree, changed the lens on her device, and began taking more pictures.

People standing around looked at each other and then pulled out their phones. There had to be something perfect in that scene. Some thought the light fell just right, others wondered if the background was particularly beautiful.

One man rolled his eyes, stepped forward, squatted a meter away from Claire, and quickly took a photo from there. Others didn’t understand the essence. Surely, the log had to be photographed from this height to look good. When he finished, he stood up, checked the picture, hurriedly applied a filter, and felt satisfied.

Claire noticed this. She stared at the man with a confused look, then turned around. It was only then that she saw the group that had formed behind her. Everyone eagerly took pictures of the log with their phones.

The sight astonished Claire for a moment. She watched them for a few seconds, then she grinned. The gathered crowd hadn’t the faintest idea of what she were actually photographing. They ended up with nothing more than a meaningless picture of a piece of wood.

After the crowd dispersed, Claire stood up. She stretched her legs and, chuckling to herself, walked along the dusty path in the park. As she strolled, she lifted her camera and reviewed the pictures.

The little snowdrop she captured through the hole in the log looked perfect.

Stella Watson

If you enjoyed it, please like, share and subscribe for more.

Follow me on Facebook: https://www.facebook.com/profile.php?id=100089570148846

Follow me on Twitter: https://twitter.com/StellaW887

A barista

A Titkos Kávézó egyszerre volt jelen mindenhol és sehol. Fellelték már nyüzsgő városok mélyén, felhőkarcolók alatt és kis falvakban eldugott utcáiban is. Nem lépett be más, csak a legmagányosabb emberek, mert csupán annak jelent meg, akinek szüksége volt rá. Voltak a vendégek között elveszett írók és művészek, akiknek az álmait a világ már összetörte. Akadtak gyászoló özvegyek, árván maradt gyerekek és bántalmazó kapcsolatban ragadt emberek.

Odabent halk, nyugtató zene szólt. Régi fabútorok álltak a parkettán, A falakon különös festmények lógtak, aranyszínű keretben. Aláírás egyiken sem volt, így a művészeket hiába is kereste volna bárki.

A barista, Emma, szinte sosem mozdult el a pult mögül. Sötét, csillogó ruhát viselt. Kecses mozdulataival azonnal felhívta magára a belépő emberek figyelmét. Hosszú, fekete haját felkötötte, ám a rávetülő lámpák fényétől mintha csillagpor ragyogott volna a tincseken. Szürke szemeiben a kozmosz ragyogott. Csak akkor beszélt, ha kellett. Hogy ki volt ő és honnan jött, senki sem tudta.

Minden bögre ezüstösen csillogott a félhomályban. A bennük gőzölgő kávék és teák sosem voltak egyformák. Egyetlen belépő vendégnek sem kellett megmondania, mit szeretne rendelni. Emma rájuk nézett és mindig azt adta nekik, amire szükségük volt.

Sokan azért találták meg a kávézót, hogy egy időre kiszakadjanak a világból. Ritkán, de előfordult, hogy a vendégek beszélgettek egymással. Voltak, akiket épp a másik vidított fel kicsit. Emma mindezt csupán figyelte és elégedetten mosolygott, amikor a vendégei egy kis megnyugvással távoztak a kávézóból.

Egy este magas, erős alkatú rendőr ült a pultnál. Rosszkedvűen támaszkodott a könyökére, miközben az italát várta. Megigazította a szemüvegét, majd kifakadt.

– Mást se látok, csak azt, hogy kollégáim elengednek minden ügyet. Én azért választottam ezt a munkát, hogy segítsek másoknak. Mi értelme az egésznek, ha mindig akadályoznak benne?

Emma biccentett és egy bögrét tolt elé. Nem volt mondandója. A kávézó csupán megnyugvást nyújtott, nem megoldást az emberek életének minden problémájára.

Miközben a rendőr a kávéját kortyolgatta, az ajtó kinyílt. Emma felpillantott és egy kislányt látott belépni. Időnként jöttek gyerekek és a barista különös figyelmet fordított rájuk. Szinte kizárólag hozzájuk beszélt.

– Szervusz, kislány! Gyere, ülj ide a pulthoz!

A gyerek közelebb lépdelt, a kezeiben régi plüssmackót tartva. Kopott, kék pizsamában volt, barna papucsban és egy dzsekiben. Hosszú, sötét haja kócosan lógott a kapucnija alatt.

Felült a pultnál levő székek egyikére.

Emma egy bögre forró csokoládét tett le elé, rajta tejszínhabbal. Az édes illat mintha ellazította volna a gyereket.

– Miért jöttél ide?

– Anyu sírt – válaszolta a kislány, rövid habozás után. – Azt mondta, bújjak el a szobámban, amikor apu hazajött, de elfutottam.

A rendőr a lányra nézett és összevonta a szemöldökét.

– Miért? Mi történt?

A kislány belekortyolt a forró csokoládéba. A tartásában levő feszültség mintha enyhült volna.

– Apu sokat kiabál amikor iszik, és olyankor anyu mindig sír.

– Szólt róla valakinek?

– Nem tudom. Azt mondta, nem akarja, hogy apu mérges legyen.

A rendőr elgondolkodva itta meg a maradék kávéját. A szemkontaktust kereste Emmával, mintha tőle várt volna megoldást, de a barista halk dúdolással pakolta el a tiszta tányérokat és bögréket.

– A legjobb talán az lenne, ha hazakísérnélek. Anyukádnak biztosan jót tenne, ha elmondhatná a gondokat valakinek. Talán kevesebbet sírna – ajánlotta kedves, de határozott hangon.

A kislány a lábait lóbálva bólintott. Letette az üres bögréjét a pultra, majd kézen fogva távozott a rendőrrel. Emma egy halvány mosollyal nézett utánuk, mielőtt újra takarítani kezdett. Várta a következő vendéget.

Odakint a rendőr, miközben beültette a gyereket az autójába, visszanézett, ám a kávézó már nem volt sehol.

Stella Watson

Facebook oldalam: https://www.facebook.com/profile.php?id=100089570148846

The Musician

Roxanne took a deep breath and descended into the massive underpass. Her dyed blonde hair, with dark roots showing, was hidden beneath the hood of her black jacket. Her hands tightly gripped the phone hidden in her pocket.

She didn’t look up. She didn’t want to meet anyone’s gaze.

The underpass, once filled with shops and fast-food joints, had mostly closed down. Although people still walked through it, it had become desolate, almost eerie. The empty space, rusty pipes, and peeling plaster frightened those who passed through.

Roxanne wished she could run, but she restrained herself. She used to chat with friends down there, but even they avoided it now.

As she progressed, the black Converse sneakers she wore thudded dully on the dirty floor. Who knows when anyone last cleaned around there.

Somewhere in the underpass, music played. At first, she ignored it. She wanted nothing more than to get out. She had a meeting with a friend, and although she had more than fifteen minutes left, she didn’t want to linger.

As Roxanne moved forward, the music intensified, and she began to pay attention. She recognized the tunes. As she tried to figure out the song, she lifted her head and furrowed her brow. A moment later, she suddenly realized. It was from one of her favorite fairy tale movies.

Turning a corner, she noticed the musician standing alone in front of a grimy wall. He was a middle-aged, graying man with glasses and a stubbled face. Wearing a worn-out, red jacket and jeans, he held his violin, and its case lay on the ground in front of him.

Usually, street musicians didn’t impress Roxanne, but that day was different. The man played beautifully, something she would have never guessed just by looking at him.

Roxanne stopped at a respectful distance and watched. The fairy tale came to her mind, and it lifted her spirit. All the feelings she had when she first watched it washed over her.

The song ended. For a moment, she felt a pang of sadness. However, before reality had a chance to return, the man started playing again. The next song was from the same movie.

Roxanne quickly glanced at her watch. She still had eleven minutes before she had to be at the meeting. She had time to listen.

No one else stopped except her. Everyone hurried through the underpass just like she had earlier. People seemed not to hear the music.

Roxanne just stood there, enchanted. She even took off her hood to hear better. She no longer felt tension and nervousness. The fact that the underpass had become dreadful, desolate, and scary didn’t matter anymore. All that remained in the girl was joy and emotion.

The musician noticed Roxanne and smiled at her. When he started the next song, she hummed along. The new song was from a different, less famous fairy tale movie, but she knew it just as well as the previous one.

She still had eight minutes left.

There was nothing else but the two of them and the music. Even though people rushed by them, no one disturbed them. Some glanced at the musician, but no one stopped to listen. They didn’t experience what Roxanne did, who softly hummed as the next song ended.

Five more minutes left. The girl had to leave, although she would have listened to the musician for an hour.

She took out the coins hidden in her pocket and dropped them into the violin case in front of the man. She would have paid for a ticket to his performance, but she didn’t have more cash.

The musician smiled again and thanked her for her attention. After Roxanne left, he raised his violin and continued playing.

No one else stopped to listen.

Stella Watson

If you enjoyed it, please like, share and subscribe for more.

Follow me on Facebook: https://www.facebook.com/profile.php?id=100089570148846

Follow me on Twitter: https://twitter.com/StellaW887