John Miller főorvos egy kisvárosi kórházban dolgozott. Mélyen tisztelt, elismert ember hírében állt, akihez bárki fordulhatott segítségért. Reggeltől estig elérhető volt és, ha kellett, még házhoz is kiment. Igyekezett minél több embernek segíteni. A karácsonyi időszakban mindig rengeteg képeslapot kapott és egy mosollyal olvasta a hálálkodó betegei szavait.
Ezt a folyamatos segítőkészségét azonban nem mindenki szerette benne. A felesége gyakran panaszkodott, amiért alig volt otthon és legfeljebb napi egy-két órára látta a négy gyereküket. John sokszor hajnalban indult dolgozni és az éjszaka közepén ért haza, amikor már a családja aludt.
Az orvos tudta, hogy amit csinált, rossz hatással volt a gyerekeire, ám változtatni nem lehetett olyan egyszerűen. Hiába próbált hétvégén részt venni a családi programban, ha mindig telefonálták neki, hogy sürgős eset miatt kellett házhoz mennie.
Mivel John jól keresett, a felesége nem vált el tőle, de a kapcsolatuk végül teljesen elhidegült. A gyerekek, mire felnőttek, már nem is akarták többé látni őt. Nem hívták családi programokra és az unokákról sem számoltak be neki. Azt gondolták, ha addig nem tudott rájuk időt szánni, már felesleges is volt próbálkoznia.
John azt ígérte, minden megváltozik, ha nyugdíjas lesz. Csakhogy mindazok, akik számítottak a segítségére, megmaradtak. A neve és a telefonszáma tovább járt a városban, az őt kereső betegek száma pedig egyre csak nőtt.
Hiába tett John meg mindent a városért. Azok, akiknek annak idején annyit segített, gondozták a sírját, de idővel ők is elhunytak. A gyerekei nem keresték fel a temetőt. Nem szántak rá időt.
Így történhetett, hogy húsz év után John Miller főorvos sírja nem volt más, mint egy gazzal benőtt domb, rajta egy kidőlt fejfával.
Stella Watson
Facebook oldalam: https://www.facebook.com/profile.php?id=100089570148846
Stella Watson author/író 