Reggel óta havazott. Estére a hó fehér fátyolként lepte el a hegyeket, a fákat és az öreg kunyhó tetejét.
A ház kéményéből füst dőlt. Odabent a megszokott béke honolt.
A kandallóban tűz pattogott vidáman. Előtte, a padlót borító szőnyegen két kisgyerek ült, egy fiú és egy lány. Egymáshoz bújva, egy puha takaró alatt nézték a tüzet. A kezeiket összekulcsolták. A lány rádőlt a fiú vállára, hátra dobva fonott, masnival díszített barna haját.
Nem messze tőlük egy asztal állt. A tetején néhány gyertya égett. Ezek adtak még egy kevés világosságot.
A sarokban, a sötétbe burkolódzva, egy karosszék állt. Rajta egy öregember pihent. Ráncos arcán mosoly ült, ahogy nézte az unokáit.
Egy barna, kockás pokróccal takarta be magát. Bár a falak egy ideig megtartották a meleget, a kunyhó hamar ki tudott hűlni.
Mint minden este, a gyerekek a koboldokat várták. Ha nem tudtak elaludni, történeteket mondott nekik róluk. A meséiben a koboldok általában kiugrottak a tűzből és táncot lejtettek a szőnyegen. Néha ajándékokat hoztak magukkal, máskor hajnalig meséltek a világukról. A gyerekek képzeletét mindez könnyedén magával ragadta. Ha a lángokat nézték, hamarabb elálmosodtak.
Az öregember úgy döntött, megszólal.
– A koboldok nem jönnek, ha így nézitek őket. Félénk teremtmények. Maguk döntenek arról, hogy megjelennek-e előttetek. Addig legfeljebb csak lopva csíphetitek el őket.
A gyerekek szomorkodtak a hallottakon.
– Ne aggódjatok! Előbb-utóbb meg fogják mutatni magukat.
– Te láttad már őket?
– Persze, hogy láttam. Sőt, még táncoltam is velük. Engem már befogadtak maguk közé. Gyakran jöttek el hozzám, de sajnos amióta fájnak a térdeim, csak beszélgetni tudok velük. Elmondtam nekik, milyen kedves unokáim vannak, így biztosan megjelennek majd nektek is.
A gyerekek suttogtak egymásnak valamit. Nem hallotta, mit mondtak. Egyetlen dologra tudott csak gondolni.
Az öregség lassan felemésztette, de még élt. Még élni akart.
A kisfiú észrevette az arcán a változást.
– Baj van, papa?
– Nem. Semmi baj. Nézzétek csak! Mintha az előbb lett volna ott egy kobold.
A gyerekek lázasan nézték újra a tüzet.
Az öregember szintén figyelt. Maga is látni szerette volna még egyszer a koboldokat. Talán eljönnek majd hozzá újra. Ismét táncolt volna velük, ha legalább lehetősége lett volna rá.
A fia sosem hitte el neki a meséket. Butaságnak hívta őket és nem akarta, hogy ilyesmivel tömje a gyerekek fejét. Azt mondta, koboldok nem léteztek és mindössze az apja képzeletében éltek.
Az öregember észrevette, hogy a lángok kisebbek voltak, mint addig. Talán a tűz kezdett kialudni. Ha nem égett, a koboldok sem tudtak eljönni látogatóba.
A kislány izgatott hangja térítette magához.
– Láttam egyet! Ott volt a feje! Nagy fülei voltak!
– Hol? Én is látni akarom!
Az öregember hátradőlt és átkarolta magát a pokróc alatt. Kezdett hűvös lenni.
Behunyta a szemét, és nagyot sóhajtott.
– Ma már nem fognak eljönni. Menjetek aludni!
A gyerekek felkeltek, adtak neki egy puszit majd a szobájukba mentek.
Így játszódott ez le minden este, míg az unokái nagyobbak nem lettek. Egy nap megkomolyodtak és már nem lehetett őket lekötni mesékkel. Nem számítottak nekik többé a történetei, se a csodás kalandjai a koboldokkal. Már alig látogatták őt, épp, mint a fia. Nem volt fontos, mennyi mindent tett értük annak idején. Szinte már mind el is feledkeztek arról, hogy létezett.
Mint oly gyakran a hegyekben, most is havazott. Miután elállt és a felhők oszlani kezdtek, a friss hóval borított erdő fölött lágyan fénylett a telehold.
Szélcsend volt. A fák mozdulatlanul álltak. Valahol a távolban farkasok vonyítottak, mielőtt néma csend telepedett volna a tájra.
Az öregember a karosszékben üldögélt. A tüzet nézte. Csupán néhány darab fát tudott rátenni, mielőtt le kellett ülnie. Nem tudott sokat állni vagy cipekedni.
Látta, hogy a lángok pislákoltak. Kezdtek újra kialudni.
Képtelen volt felkelni. Mindenét nehéznek érezte.
Bánatosan nézte a szőnyeget, ahol annak idején az unokái szoktak ülni. Hiányoztak neki a régi idők.
Amikor újra felpillantott, észrevett valamit. A pislákoló lángok közül egy különös arc figyelte őt. Azonnal felismerte. Egy kedves barátja jött el látogatóba. Ha a tűz erősebben lobogott volna…
Az öregember feltápászkodott a karosszékből. Néhány fát kellett dobnia a kandallóba, csak hogy még egyszer találkozhasson a barátaival.
Ahogy a fadarabbal a kezében próbált közelebb menni, elesett. A lábai rég nem bírták már el. Ha a fia ott lett volna, felsegítette volna. Magától nem tudott felállni.
A kandallóban a tűz egy utolsó lobbanás után kialudt. Csupán néhány darab parázs izzott még pár percig, mielőtt sötétség telepedett volna a kunyhóra.
Az öregember némán feküdt, majd lehunyta a szemét. Nem próbált felkelni. Úgysem volt mibe kapaszkodni.
Ahogy a szoba kihűlt körülötte, a lehelete látszódni kezdett.
Valahol boldoggá tette, hogy ha más nem is, legalább a régi barátai szerették volna még látni.
Azt remélte, egy nap majd a fia találkozik velük. Látnia kellett őket. Épp olyan varázslatot élt volna át, mint ő maga. Nem érdemelte meg, hogy kimaradjon egy ilyen csodából.
Stella Watson
Facebook oldalam: https://www.facebook.com/profile.php?id=100089570148846