Tűztánc

Reggel óta havazott. Estére a hó fehér fátyolként lepte el a hegyeket, a fákat és az öreg kunyhó tetejét.

A ház kéményéből füst dőlt. Odabent a megszokott béke honolt.

A kandallóban tűz pattogott vidáman. Előtte, a padlót borító szőnyegen két kisgyerek ült, egy fiú és egy lány. Egymáshoz bújva, egy puha takaró alatt nézték a tüzet. A kezeiket összekulcsolták. A lány rádőlt a fiú vállára, hátra dobva fonott, masnival díszített barna haját.

Nem messze tőlük egy asztal állt. A tetején néhány gyertya égett. Ezek adtak még egy kevés világosságot.

A sarokban, a sötétbe burkolódzva, egy karosszék állt. Rajta egy öregember pihent. Ráncos arcán mosoly ült, ahogy nézte az unokáit.

Egy barna, kockás pokróccal takarta be magát. Bár a falak egy ideig megtartották a meleget, a kunyhó hamar ki tudott hűlni.

Mint minden este, a gyerekek a koboldokat várták. Ha nem tudtak elaludni, történeteket mondott nekik róluk. A meséiben a koboldok általában kiugrottak a tűzből és táncot lejtettek a szőnyegen. Néha ajándékokat hoztak magukkal, máskor hajnalig meséltek a világukról. A gyerekek képzeletét mindez könnyedén magával ragadta. Ha a lángokat nézték, hamarabb elálmosodtak.

Az öregember úgy döntött, megszólal.

– A koboldok nem jönnek, ha így nézitek őket. Félénk teremtmények. Maguk döntenek arról, hogy megjelennek-e előttetek. Addig legfeljebb csak lopva csíphetitek el őket.

A gyerekek szomorkodtak a hallottakon.

– Ne aggódjatok! Előbb-utóbb meg fogják mutatni magukat.

– Te láttad már őket?

– Persze, hogy láttam. Sőt, még táncoltam is velük. Engem már befogadtak maguk közé. Gyakran jöttek el hozzám, de sajnos amióta fájnak a térdeim, csak beszélgetni tudok velük. Elmondtam nekik, milyen kedves unokáim vannak, így biztosan megjelennek majd nektek is.

A gyerekek suttogtak egymásnak valamit. Nem hallotta, mit mondtak. Egyetlen dologra tudott csak gondolni.

Az öregség lassan felemésztette, de még élt. Még élni akart.

A kisfiú észrevette az arcán a változást.

– Baj van, papa?

– Nem. Semmi baj. Nézzétek csak! Mintha az előbb lett volna ott egy kobold.

A gyerekek lázasan nézték újra a tüzet.

Az öregember szintén figyelt. Maga is látni szerette volna még egyszer a koboldokat. Talán eljönnek majd hozzá újra. Ismét táncolt volna velük, ha legalább lehetősége lett volna rá.

A fia sosem hitte el neki a meséket. Butaságnak hívta őket és nem akarta, hogy ilyesmivel tömje a gyerekek fejét. Azt mondta, koboldok nem léteztek és mindössze az apja képzeletében éltek.

Az öregember észrevette, hogy a lángok kisebbek voltak, mint addig. Talán a tűz kezdett kialudni. Ha nem égett, a koboldok sem tudtak eljönni látogatóba.

A kislány izgatott hangja térítette magához.

– Láttam egyet! Ott volt a feje! Nagy fülei voltak!

– Hol? Én is látni akarom!

Az öregember hátradőlt és átkarolta magát a pokróc alatt. Kezdett hűvös lenni.

Behunyta a szemét, és nagyot sóhajtott.

– Ma már nem fognak eljönni. Menjetek aludni!

A gyerekek felkeltek, adtak neki egy puszit majd a szobájukba mentek.

Így játszódott ez le minden este, míg az unokái nagyobbak nem lettek. Egy nap megkomolyodtak és már nem lehetett őket lekötni mesékkel. Nem számítottak nekik többé a történetei, se a csodás kalandjai a koboldokkal. Már alig látogatták őt, épp, mint a fia. Nem volt fontos, mennyi mindent tett értük annak idején. Szinte már mind el is feledkeztek arról, hogy létezett.

Mint oly gyakran a hegyekben, most is havazott. Miután elállt és a felhők oszlani kezdtek, a friss hóval borított erdő fölött lágyan fénylett a telehold.

Szélcsend volt. A fák mozdulatlanul álltak. Valahol a távolban farkasok vonyítottak, mielőtt néma csend telepedett volna a tájra.

Az öregember a karosszékben üldögélt. A tüzet nézte. Csupán néhány darab fát tudott rátenni, mielőtt le kellett ülnie. Nem tudott sokat állni vagy cipekedni.

Látta, hogy a lángok pislákoltak. Kezdtek újra kialudni.

Képtelen volt felkelni. Mindenét nehéznek érezte.

Bánatosan nézte a szőnyeget, ahol annak idején az unokái szoktak ülni. Hiányoztak neki a régi idők.

Amikor újra felpillantott, észrevett valamit. A pislákoló lángok közül egy különös arc figyelte őt. Azonnal felismerte. Egy kedves barátja jött el látogatóba. Ha a tűz erősebben lobogott volna…

Az öregember feltápászkodott a karosszékből. Néhány fát kellett dobnia a kandallóba, csak hogy még egyszer találkozhasson a barátaival.

Ahogy a fadarabbal a kezében próbált közelebb menni, elesett. A lábai rég nem bírták már el. Ha a fia ott lett volna, felsegítette volna. Magától nem tudott felállni.

A kandallóban a tűz egy utolsó lobbanás után kialudt. Csupán néhány darab parázs izzott még pár percig, mielőtt sötétség telepedett volna a kunyhóra.

Az öregember némán feküdt, majd lehunyta a szemét. Nem próbált felkelni. Úgysem volt mibe kapaszkodni.

Ahogy a szoba kihűlt körülötte, a lehelete látszódni kezdett.

Valahol boldoggá tette, hogy ha más nem is, legalább a régi barátai szerették volna még látni.

Azt remélte, egy nap majd a fia találkozik velük. Látnia kellett őket. Épp olyan varázslatot élt volna át, mint ő maga. Nem érdemelte meg, hogy kimaradjon egy ilyen csodából.

Stella Watson

Facebook oldalam: https://www.facebook.com/profile.php?id=100089570148846