Villamos

Liam a telefonját nyomkodta a villamos kényelmetlen, műanyag, filctollal összefirkált ülésén. Éppen a barátainak írta meg, hogy pár percet késni fog a találkozóról. Nem akarta sokat váratni őket. Jobbnak látta, ha nem álltak vacogva odakint, a kocsma előtt, hanem bementek és foglaltak egy asztalt.

Odakint már besötétedett. Egész nap zuhogott az hó. Bár próbálták eltakarítani, késő délutánra a járdákat vékony jégréteg borította. Amikor Liam kinézett a karcos ablakon, látott is embereket, akik estek-keltek és utána bőszen szitkozódtak.

Ahogyan nézelődött, hirtelen a saját tükörképére esett a tekintete. Gyorsan megigazította elferdült orrkarikáját, megborzolta vállig érő, fekete haját, és összehúzta magán a bőrkabátját. Mivel a jármű apró radiátora mellett ült, nem fázott annyira, de biztosabbnak látta, ha inkább a sálát még egyszer a nyaka köré tekeri.

Elfordult az ablaktól és újra nézelődni kezdett. A többi utas fancsali arccal meredt maga elé. Talán munkából tartottak hazafelé. A többség utálta a hideget és a havazást.

Liam valahol még örült is a hóesésnek. Ilyenkor tudott csak hóembert építeni az unokahúgával.

Nemsokára karácsony és az utcákat már kidíszítették az égőkkel, amelyek többnyire csillagokat és csengőket mintáztak. Néhány helyen már egy-egy fenyőfát is ünnepi díszbe öltöztettek. Pár lelkesebb ember piros mikulás sapkában járta az utcákat és bőszen vásárolta az ajándékokat.

Felszállt a villamosra egy nő, aki elindult a Liam melletti ülés felé, majd amikor meglátta a férfit, inkább megfordult és máshová ült le.

Nem mindenkit zavart az ottléte, de a férfi látta azt, ahogy néhányan ránéztek és odébb húzódtak a közeléből. Mint általában, most is akadtak, akik azt hitték, drogos bűnöző volt. Már meg sem lepődött. Csupán elfordította a tekintetét, fújt egy buborékot a rágójából és tovább nézelődött.

Két megállóval odébb halk zúgolódás támadt. Liam észrevette, hogy valami történt, így levette a fejhallgatóját és kíváncsian fordult a zaj felé.

Egy férfi szállt fel a villamosra. A léptei súlyosnak tűntek és a korlátba kellett kapaszkodnia. A kinézetéből ítélve hajléktalan lehetett. Hosszú szakálla és ősz haja volt. Utóbbit egy vastag, sötétzöld sapka takarta el. A nadrágja a térdeinél kilyukadt.

Hogy a férfi hová tartott, nem lehetett tudni, de előhalászott a szakadt, barna kabátja zsebéből egy jegyet, kilyukasztotta és leült egy üres helyre. Egyetlen szót sem szólt, csupán némán nézett ki az ablakon. Fél kezét az alatta levő radiátorra tette és mintha megnyugtatta volna a belőle áradó meleg.

A közelében zúgolódás támadt. Többen elfintorodtak, befogták az orrukat és elfordultak tőle. Néhányan felkeltek az ülésükről és odébb mentek. Szívesebben álltak a villamos másik felében, mint hogy ott üljenek mellette. A férfi nem figyelt rájuk. Tovább melengette a kezét.

Alig egy perc telt el, amikor az egyik nőnek elege lett és megszólalt.

– Nem tudna leszállni? Baromi büdös van.

A mellette álló párja bólogatott és hasonló megjegyzést tett.

A férfi nem válaszolt semmit. Az arcára feszültség ült ki. Gyorsan felhúzta a kapucniját és az ablak felé fordult. Úgy tűnt, el akart rejtőzni az emberek tekintete elől.

Rövid ideig csend volt. Az utasok mogorván hallgattak, ám a felszólaló nő egyre ingerültebb lett. Folyamatosan panaszkodott a párjának, először csupán fojtott hangon, majd egyre hangosabban. A haragja lassacskán feltüzelte a körülötte állókat, mielőtt, mintha elindult volna egy futótűz, az emberek sorra fakadtak ki. Mindannyian a hajléktalan férfit szidták. Egyesek mocskos féregnek, mások büdös patkánynak hívták. Azt mondták, joga sem lett volna a villamoson utazni velük és azt kérdezték, miért nem ment inkább gyalog, bárhová is tartott éppen.

Liam, és egy-két hallgatag ember kérdő arccal figyelte mindezt. Bár nekik is kellemetlen volt érezni a férfiből áradó szagokat, nem hitték volna, hogy megérdemelte a gyűlöletet, amelyet kapott.

Mégis, a dühöngő hangok csak fokozódtak.

Talán az emberek csak a saját felgyülemlett feszültségüket adták ki az első személyen, akin lehetett.

Mindennek csupán akkor lett vége, amikor a villamos a végállomáshoz ért. Az utasok szinte fellökték egymást, hogy mielőbb lejussanak. Odakint a többieket taposva rohantak a következő járatuk felé és közben fennhangon morogtak tovább. Egyesek átrohantak a zebránál a piros lámpán és utána az autókra ordítottak. Mások dühöngve nyitották ki az esernyőjüket, hogy valamennyire védjék magukat a havazástól. Az a pár ember, aki csendben maradt az úton, némán, utoljára szállt le.

A hajléktalan férfi nem kelt fel azonnal. Tovább ült, az ablak felé fordulva. A kezét még mindig a radiátoron tartotta.

Liam felkelt az üléséből és a villamos ajtajához sétált. Szíve szerint leszállt volna, mint a többiek, mégsem tette. Néhány pillanatnyi habozás után megfordult és odasietett a férfihez.

A férfi észrevette őt és ránézett. Bár egész út alatt egyetlen nyikkanást sem hallatott, a szemei könnyesek voltak. A tekintetében nem volt más, csak bánat. Talán azt gondolta, hogy újabb bántó szavakat fog kapni.

Liam a bőrkabátja zsebébe nyúlt. Elővett onnan egyet a bankjegyek közül és átnyújtotta. Azt sem nézte meg, mennyit ért.

A hajléktalan férfi egy pillanatig döbbenten meredt rá, majd félénken fogta meg a bankjegyet. Nem próbálta meg elhúzni.

Liam elengedte a másik felét és halk hangon szólalt meg.

– Boldog karácsonyt!

Azzal megfordult és szinte leugrott a villamosról. Épp eleget váratta a barátait.

Nem látta azt, ahogy a hajléktalan férfi utána nézett, majd ő is leszállt és sírva ment a kedvenc péksége felé.

Stella Watson

Facebook oldalam: https://www.facebook.com/profile.php?id=100089570148846