A zenész

Roxanne vett egy mély levegőt és lesétált a hatalmas aluljáróba. Festett szőke, lenövéses haját a fekete dzsekijének kapucnijával fedte el. Bordóra lakkozott körmű kezeivel szorosan markolta a zsebébe rejtett telefonját.

Nem nézett fel. Senkinek a tekintetével sem akart találkozni.

Régen az aluljáró tele volt üzletekkel és gyorséttermekkel, mostanra azonban a többségük már bezárt. Bár még szállingóztak át rajta emberek, kihalttá, szinte ijesztővé vált. Az üres tér, a rozsdás csövek és a málló vakolat mind elrémisztette azokat, akik arra jártak.

A lány legszívesebben futott volna, de visszafogta magát. Régebben elbeszélgetett odalent a barátaival, de már ők sem akartak ott találkozni. Szinte csak olyan emberek időztek arrafelé, akik mellett Roxanne egyetlen percet sem akart eltölteni.

Ahogy haladt előre, a fekete Converse tornacipője tompán csattant a mocskos padlón. Ki tudja, mikor takarítottak arrafelé utoljára.

Valahol az aluljáróban zene szólt. A lány először nem is figyelt rá. Mást sem akart, csak kijutni. Egy barátnőjével volt találkozója és bár még lett volna bő negyed órája, nem kívánt ott időzni.

Ahogyan Roxanne haladt előre, a zene erősödött, így a lány akaratlanul is figyelni kezdett. Ismerte a dallamokat. Ahogy próbálta kitalálni, mi lehetett a dal, felemelte a fejét és összeráncolta a homlokát. Egy pillanattal később hirtelen rájött. Egy kedvenc meséjéből volt.

Egy kanyarral odébb észrevette a zenészt, aki egyedül állt a mocskos fal előtt. Egy középkorú, őszülő férfi volt, szemüveggel és borostás arccal. Kopottas, piros dzsekit és farmert viselt. A kezében a hegedűjét tartotta, előtte pedig ott hevert a tok a földön.

Roxanne-t általában nem nyűgözték le az utcazenészek, de aznap másként alakult. A férfi gyönyörűen játszott, amit a lány ránézve sosem mondott volna meg róla.

Roxanne megállt tőle tisztes távolságban és figyelt. A mese jutott eszébe és kicsit felvidult tőle. Átjárta mindaz az érzés, amely benne volt, amikor először látta.

A dal véget ért. A lány egy pillanatra elszomorodott. Azonban mielőtt a valóságnak ideje lett volna visszatérni, a férfi újra játszani kezdett. A következő dal ugyanabból a meséből volt.

Roxanne gyorsan az órájára nézett. Még maradt tizenegy perce, mielőtt oda kellett érnie a találkozóra. Ráért hallgatni.

Senki sem állt meg ott rajta kívül. Mindenki úgy sietett végig az aluljárón, mint ő korábban. Az emberek csak ki akartak jutni és mintha nem is hallották volna a zenét.

Roxanne csupán állt, elvarázsolva. Még a kapucniját is levette, hogy minél jobban halljon. Már nem érezte a feszültséget és az idegességet. Mit sem számított többé az, hogy az aluljáró mennyire borzasztóvá, kihalttá és rémisztővé vált. Nem maradt más a lányban, csupán vidámság és meghatottság.

A zenész már észrevette Roxanne-t és rámosolygott. Amikor belekezdett a következő számba, neki játszott. A lány visszamosolygott rá és majdnem ugrott egyet örömében. Az új dal egy másik, kevésbé híres meséből volt, ám ő épp úgy ismerte, mint az előzőt.

Még nyolc perc volt hátra.

Nem maradt más, csak ők ketten és a zene. Hiába haladtak el mellettük rohanva az arra szállingózó emberek, egyikük sem zavarta meg őket. Néhányan ránéztek ugyan a zenészre, de senki sem állt meg őt hallgatni. Nem élték át ugyanazt, amit Roxanne, aki halkan dúdolt, mielőtt az a dal is véget ért volna.

Még öt perc volt hátra. A lánynak mennie kellett, pedig egy órán keresztül is hallgatta volna még a zenészt.

Kivette a zsebébe rejtett érméket és beletette őket a férfi elé helyezett hegedűtokba. Legszívesebben egy jegy árát is kifizetett volna az előadására, de nem volt nála több készpénz.

A zenész újra rámosolygott és megköszönte a figyelmét. Miután Roxanne távozott, felemelte a hegedűjét és tovább játszott.

Senki más nem állt meg őt hallgatni.

Stella Watson

Facebook oldalam: https://www.facebook.com/profile.php?id=100089570148846