Emlék

A mama elmúlt kilencven éves. Ritkán kelt már fel. Általában az ágyon fekve nézegette a falon levő képeket, vagy lehunyt szemmel hallgatta a régi idők zenéit. Nem sok mindennel lehetett őt lekötni. Már nem olvasott és leveleket sem írt. Valahol a messzeségben járt gondolatban.

Gyakran ismételte magát, de sosem tűnt fel neki. Hiába is mondtak neki bármit, legfeljebb talán egy órán át emlékezett rá. Nem volt már más a fejében, csupán az évtizedekkel korábban történt dolgok sokasága. Ezeket számtalanszor el tudta mondani, de mindig egyre kuszábban. Néha hozzáköltött, máskor kifelejtett valamit.

Ilyen volt egy kedves emléke is. Ez lehetett a kedvence az őt gondozó lányáról, hiszen gyakran szóba hozta. Valahányszor eszébe jutott, az arca álmataggá és mosolygóssá vált. Rekedtes hangja olyankor felvidult.

– Emlékszel, hogy futottál a réten? Azt hiszem, délelőtt lehetett és nem tűzött annyira a nap. Azt a kék, pöttyös ruhát viselted és rövidebb volt a hajad. Mennyi is voltál akkor? Hat éves, igaz? Ott simogattad a két barna cicát.

– Igen. Így volt.

A lánya kevésre emlékezett ebből, de ezerszer is hallotta az évek alatt, így szinte látta maga előtt a képet. Csakhogy, mint minden, ez a történet is egyre kuszábbá és érthetetlenebbé vált. Egy ponton már mindebből nem maradt más, csupán egyetlen kérdés.

– Emlékszel, hogy futottál a réten?

A mama csak ennyit kérdezett. Az arcán ugyanaz az álmatag kifejezés ült, de már nem mosolygott. Úgy tűnt, mintha nem jutott volna eszébe több.

A válasz nem számított.

– Igen, emlékszem.

A mama újra a falon levő képekre nézett.

– Ő kicsoda? – kérdezte, azt a fényképet nézve, amelyen a fia szerepelt.

A válaszon meglepődött.

A lánya néha már abban is kételkedett, hogy a mama tudta-e, ő ki volt. Ám ennek az ellentétét bizonyította az, hogy mindig rákérdezett, emlékezett-e a rétre.

Egy pillanatnyi csend után a mama oldalra fordította a fejét.

– Itt maradsz még beszélgetni?

– Most dolgoznom kell. Ha vége a munkaidőnek, jövök.

A mama biccentett, majd visszafordult a képek felé.

A lánya átment a másik szobába és folytatta a munkát. Ezer dolgot kellett elintéznie aznap. A takarítás és az értekezletek mellett el kellett menni bevásárolni. A barátainak is megígérte, hogy egyik este elmennek együtt vacsorázni, csakhogy már nem nagyon merte a mamát egyedül hagyni. Néha, ritkán ugyan, de a mama felkelt az ágyról és kibotorkált a botjával. A lánya hiába mondta neki, hogy elmegy egy kicsit, mindig elfelejtette és megpróbálta őt megkeresni. Félő volt, hogy elesik, míg egyedül volt otthon.

Amikor vége volt a munkaidőnek és elérkezett a vacsora, a mama merengve figyelte a lányát. Már nem emlékezett rá, hogy beszéltek aznap. Mint általában, újra elkalandozott.

Ki tudja, hol járt az emlékeiben?

Ma a lánya kezében kis csokor fehér rózsa van, rajta egy fekete szalaggal. Fogalma sincs, hány óra van és mikor kellene indulni haza. Mindazokat, akik jöttek elkísérni a mamát az utolsó útjára, csupán elmosódott tömegként érzékeli. Bárki is szól hozzá, nem figyel. Csak a földhalomra frissen rátett virágok sokaságát és a közülük kibukkanó barna fejfáját látja, rajta az aranyszínű, festett betűkkel.

Amikor leteszi a kis csokor rózsát, közelebb hajol és halkan szólal meg. Nem kell hallania senki másnak, amit mond. Csak a mama tudná, mire is gondol éppen.

– Elmondod még egyszer, hogy futottam a réten?

Stella Watson

Facebook oldalam: https://www.facebook.com/profile.php?id=100089570148846