A barista

A Titkos Kávézó egyszerre volt jelen mindenhol és sehol. Fellelték már nyüzsgő városok mélyén, felhőkarcolók alatt és kis falvakban eldugott utcáiban is. Nem lépett be más, csak a legmagányosabb emberek, mert csupán annak jelent meg, akinek szüksége volt rá. Voltak a vendégek között elveszett írók és művészek, akiknek az álmait a világ már összetörte. Akadtak gyászoló özvegyek, árván maradt gyerekek és bántalmazó kapcsolatban ragadt emberek.

Odabent halk, nyugtató zene szólt. Régi fabútorok álltak a parkettán, A falakon különös festmények lógtak, aranyszínű keretben. Aláírás egyiken sem volt, így a művészeket hiába is kereste volna bárki.

A barista, Emma, szinte sosem mozdult el a pult mögül. Sötét, csillogó ruhát viselt. Kecses mozdulataival azonnal felhívta magára a belépő emberek figyelmét. Hosszú, fekete haját felkötötte, ám a rávetülő lámpák fényétől mintha csillagpor ragyogott volna a tincseken. Szürke szemeiben a kozmosz ragyogott. Csak akkor beszélt, ha kellett. Hogy ki volt ő és honnan jött, senki sem tudta.

Minden bögre ezüstösen csillogott a félhomályban. A bennük gőzölgő kávék és teák sosem voltak egyformák. Egyetlen belépő vendégnek sem kellett megmondania, mit szeretne rendelni. Emma rájuk nézett és mindig azt adta nekik, amire szükségük volt.

Sokan azért találták meg a kávézót, hogy egy időre kiszakadjanak a világból. Ritkán, de előfordult, hogy a vendégek beszélgettek egymással. Voltak, akiket épp a másik vidított fel kicsit. Emma mindezt csupán figyelte és elégedetten mosolygott, amikor a vendégei egy kis megnyugvással távoztak a kávézóból.

Egy este magas, erős alkatú rendőr ült a pultnál. Rosszkedvűen támaszkodott a könyökére, miközben az italát várta. Megigazította a szemüvegét, majd kifakadt.

– Mást se látok, csak azt, hogy kollégáim elengednek minden ügyet. Én azért választottam ezt a munkát, hogy segítsek másoknak. Mi értelme az egésznek, ha mindig akadályoznak benne?

Emma biccentett és egy bögrét tolt elé. Nem volt mondandója. A kávézó csupán megnyugvást nyújtott, nem megoldást az emberek életének minden problémájára.

Miközben a rendőr a kávéját kortyolgatta, az ajtó kinyílt. Emma felpillantott és egy kislányt látott belépni. Időnként jöttek gyerekek és a barista különös figyelmet fordított rájuk. Szinte kizárólag hozzájuk beszélt.

– Szervusz, kislány! Gyere, ülj ide a pulthoz!

A gyerek közelebb lépdelt, a kezeiben régi plüssmackót tartva. Kopott, kék pizsamában volt, barna papucsban és egy dzsekiben. Hosszú, sötét haja kócosan lógott a kapucnija alatt.

Felült a pultnál levő székek egyikére.

Emma egy bögre forró csokoládét tett le elé, rajta tejszínhabbal. Az édes illat mintha ellazította volna a gyereket.

– Miért jöttél ide?

– Anyu sírt – válaszolta a kislány, rövid habozás után. – Azt mondta, bújjak el a szobámban, amikor apu hazajött, de elfutottam.

A rendőr a lányra nézett és összevonta a szemöldökét.

– Miért? Mi történt?

A kislány belekortyolt a forró csokoládéba. A tartásában levő feszültség mintha enyhült volna.

– Apu sokat kiabál amikor iszik, és olyankor anyu mindig sír.

– Szólt róla valakinek?

– Nem tudom. Azt mondta, nem akarja, hogy apu mérges legyen.

A rendőr elgondolkodva itta meg a maradék kávéját. A szemkontaktust kereste Emmával, mintha tőle várt volna megoldást, de a barista halk dúdolással pakolta el a tiszta tányérokat és bögréket.

– A legjobb talán az lenne, ha hazakísérnélek. Anyukádnak biztosan jót tenne, ha elmondhatná a gondokat valakinek. Talán kevesebbet sírna – ajánlotta kedves, de határozott hangon.

A kislány a lábait lóbálva bólintott. Letette az üres bögréjét a pultra, majd kézen fogva távozott a rendőrrel. Emma egy halvány mosollyal nézett utánuk, mielőtt újra takarítani kezdett. Várta a következő vendéget.

Odakint a rendőr, miközben beültette a gyereket az autójába, visszanézett, ám a kávézó már nem volt sehol.

Stella Watson

Facebook oldalam: https://www.facebook.com/profile.php?id=100089570148846