Az Uralkodó
Írta Stella Watson
Első rész: Darella
1. fejezet
A katona
Serion nem látott semmit. Megpróbálta kitapogatni a falat, de bármerre is indult, sötétség vette körül. Választott egy irányt és hosszú percekig araszolt arra, de hiába. Kétségbeesett volt és félt.
Végül kiabálni kezdett.
– Segítség! Kérem! Valaki!
Olyan hangot hallott, mintha valami a padlót súrolta volna mögötte.
Serion összerezzent és riadtan fordult meg. Nem látott semmit, mégis úgy érezte, hogy pontosan tudta, mi követte.
Reszketve próbált menekülni, ám hiába volt minden igyekezete. Valami megragadta a vállát és visszarántotta.
– Megvagy – suttogta egy hang a fülébe.
A férfi sikított, de hiába próbált szabadulni a szorításból.
Ekkor valaki megpofozta és Serion felriadt.
– Mi… Mi történt? – kérdezte a fölötte álló katonától, aki eddig a vállát rázta.
– Megint kiabáltál álmodban. Ez már a harmadik az elmúlt pár napban, pedig a villany is égett. Talán mégis el kéne menned kezelésre.
– Nem! Nincs szükségem rá! Csak sok a stressz mostanában és nehezen alszom.
– Bárhogy is, megint lekésted reggeli jelentést. Az admirális dühös volt.
– Majd túlteszi magát rajta – dünnyögte Serion a szemét dörzsölgetve.
– Ezt az ő szemébe mondd! Azt üzeni, ha elkészültél, jelentened kell neki. Érdekes. Mármint, azt hittem, nem is tudja, hogy ki vagy, de kifejezetten téged keresett. Szerintem ne várakoztasd sokat.
– Volt más is, aki késett?
– Nem. Csak te.
Serion felült a kényelmetlen ágyon és sóhajtott egyet.
– Rendben… Nemsokára megyek.
A katona bólintott és távozott, magára hagyva a félig éber férfit.
Serion a kezébe temette az arcát és némán ült egy darabig. Az ujjai kitapintották a fekete szemét függőlegesen átszelő, régi sebhelyeket. Bár alig voltak láthatóak, többen kérdezték meg tőle, hogyan szerezte őket és miért nem vakult meg tőlük. Serion mindössze annyit mondott, hogy szerencséje volt egy támadás során.
Az elmúlt időszakban újra eljöttek a rémálmai. Megpróbált relaxálni elalvás előtt, altatót és nyugtatót szedett, de hiába. Még a szobatársát is sikerült meggyőznie, hogy hagyják égve az éjjeli lámpát csak az ő kedvéért. Serion félt a sötétben és nem tudott elaludni, ha nem akadt valami minimális világosság körülötte, márpedig az űrhajón minden kabin vaksötét volt éjjel.
A férfi vett egy mély levegőt és felkelt az ágyról. Néhány nyújtógyakorlat után sietve zuhanyozott le. A víz jéghideg volt, pont ahogyan szerette. Míg mások megfagytak volna tőle, az ő szénfekete bőrére kifejezetten jó hatással bírt. Miután végzett, felvette a szürke egyenruháját, amelynek színe azonnal elárulta, hogy a rangja nem volt más, csupán egy átlagos közkatona. Nem ragyogtak kitüntetések a mellkasán. Emiatt gyakran néztek át rajta a különlegesebb egységekhez tartozó társai, de nem érdekelte.
Sietve átfésülte négy ujjával hátközépig érő, fehér haját, majd belenézett a tükörbe és megállapította, hogy borzalmasan festett. Keskeny arca beesettebb volt a szokásosnál. Fekete szemei felpuffadtak és kipirosodtak, nem rejtegetve a tényt, hogy a férfi sírt a zuhany alatt.
Végül elővette a fésűt, amelyet előző éjjel az ágy alá hajított és gyorsan kifésülte vele a haját, hogy mégse maradjon annyira gubancos, majd sietve összefogta egy gumival. Nem akart teljesen elhanyagolt állapotban megjelenni a főadmirális színe előtt.
Miután végzett, elővett egy energiaszeletet a szekrényből, hogy valamit reggelizzen, ám már csak út közben állt neki elfogyasztani. Nem akarta tovább váratni a felettesét.
Miközben az űrhajó folyosóin sietett végig, biccentett minden mellette elhaladó katonának és munkásnak. Többségük viszonozta az üdvözlést, habár egyikükkel sem ápolt különösebben jó viszonyt.
Serion nem volt barátságos típus. Jobban szeretett egyedül lenni. A szobatársa megpróbált beszélgetni vele, de a férfi végül őszintén megmondta, hogy nem azért lett katona, mert barátokat akart szerezni. Nem kívánt beszélni magáról. Nem akarta, hogy mások tudják a magánéletét. Egyedül töltötte a szabadidejét. Edzett, hogy formában maradjon, olvasott, tanult vagy pihent, szolgálatban pedig csendben maradt. Szerette a gyakorlatokat. Sokban kitűnt a többiekhez képest. Kiválóan szerepelt kardforgatásban és közelharcban, ám a lőfegyverekhez kevésbé volt érzéke. Mindössze nyolcvan százalék volt az esélye annak, hogy eltalált valamit puskával. Emellett gyakran kérték fel tolmácsoláshoz. Serion kiválóan tudott fogalmazni szóban és számtalan nyelven beszélt, amely fajának egy sajátossága volt. Sokkal hamarabb és gyorsabban tanulták meg bármilyen másik faj nyelvét, mint bárki a Galaxisban.
Már többször elő akarták őt léptetni, sőt, még speciális egységek élére is szívesen állították volna, de Serion ezt mindig visszautasította. Semmi mást nem akart, csak a háttérben maradni.
Épp az űrhajó hídjához ért, mire befejezte az energiaszelet rágcsálását. Sietve dobta ki a papírt az újrahasznosítóba és egy mély lélegzetet véve sétált be a kapun.
Sephra Silerin főadmirális a hatalmas panoráma ablak előtt állt. A nő nemesi származása azonnal látszott az egyenes tartásából, ahogyan a fejét büszkén tartva várakozott. A formája humanoid volt, akárcsak Serionnak. Az alkata magas, izmos, vékony és feltűnően lapos volt. Hogy ezt a fajának köszönhette vagy egyszerűen csak a sajátos anatómiájának, arra senki sem mert rákérdezni.
Hosszú, hullámos haját összefogta. A frufruját nem számítva csupán a halántékánál szökött meg néhány göndör tincs. Fekete és mély lila tincsei mintha csillogtak volna a lámpák fényében. Az egyenruhája, mint minden admirálisnak, fekete volt és szoros. Hatalmas szemeinek fekete ínhártyái voltak és lila szivárványhártyái. A bőre sápadt fehérnek tűnt, míg az ajkai vékonyak voltak. Csupán a szemét festette ki feketére, mintha másra nem lett volna ideje, vagy egyszerűen csak nem érdekelte volna. Hosszúkás füleinek – amelyek tele voltak fekete fémből készült ékszerekkel – köszönhető éles hallása miatt már messziről meghallotta, hogy a katona közeledett, így megfordult és összefonta a karjait a mellkasa előtt. Az arckifejezése egyáltalán nem változott. Pont ugyanolyan szigorú maradt, mint előtte.
A katonák többsége félt a főadmirálistól. A nőt megelőzte a korábbi hírneve. Úgy vélték, túlságosan szigorú és kegyetlen volt. Éppen emiatt senki sem kérdezte meg tőle, hogy mégis miért tartózkodott egy kisebb csillaghajón. Sephra helye az uralkodó hivatalos bolygóján lett volna, de ennek ellenére egyszerűen csak feltűnt és magyarázat nélkül vette át az irányítást, a katonák pedig némán engedelmeskedtek neki.
Serion nyugodtan sétált elé és hajolt meg.
– Főadmirális.
Sephra biccentett és intett, hogy húzza ki magát. A hangja fagyos maradt, amikor megszólalt.
– Asiiri. Ma reggel megint nem jelentél meg.
A hídon dolgozók közül senki nem volt meglepve azon, hogy a főadmirális közvetlenül beszélt a katonával. Sephra sosem húzta az időt és bár elvárta a tiszteletet, nem udvariaskodott, hanem egyenesen a tárgyra tért.
– Bocsánatot kérek.
A nő megingatta a fejét és elindult, intve, hogy menjen vele. Serion engedelmesen követte.
Együtt gyalogoltak végig a hosszú folyosókon, miközben az admirális rá se nézett.
– Ez már a harmadik az elmúlt pár napban. Megint rémálmok?
– Igen.
– Remélem, ez nem fog megakadályozni semmiben.
– Semmi esetre sem. Készen állok.
– Helyes. Mindjárt odaérünk.
Amikor beértek a hangárba, már várt rájuk valaki.
Az egyik űrhajó előtt egy magas férfi állt. A bőrét ezüstös kék pikkelyek borították, amelyek szelíden fénylettek a rájuk eső erős fénytől. Hosszú, lapos ujjai között vékony, alig látható úszóhártya feszült. Szabályos arca volt, vékony, szinte nem is létező ajkakkal. Rettentően hosszú lábai miatt jó húsz centivel volt magasabb Serionnál, aki maga sem volt alacsony. Jóképűnek tűnt és ezt pontosan tudta. Égszínkék szemei jéghidegek voltak, de amikor meglátta az admirálist, mintha ellágyultak volna.
Bár első ránézésre kedvesnek is lehetett volna mondani, ha valaki jobban megnézte, észrevehette, hogy a mosolya mennyire lenéző volt. Akár egy vérbeli nemes is lehetett volna ezzel a kiállással. Vízi lény létére volt haja, de ez nem lepte meg Seriont, hiszen sokan változtatták meg a külsejüket manapság. Sötétkék színe hasonlított a tiszta tengerhez. Rövidre vágták, de borzosan állt szerteszét, egyetlen hosszú, fonott tincset leszámítva, amely a háta közepéig lógott le.
A ruhája mély kék volt, ezzel jelezve, hogy pilótaként dolgozott.
Lesajnáló mosollyal mérte végig a közkatonát, miközben fél kezével a zsebébe nyúlt és egy szál cigarettát húzott elő. Hanyag mozdulatnak tűnt, ám Serion ekkor vette észre az első furcsaságot. Ahogy a férfi a szájához emelete a kezét, az ujjai alig láthatóan megremegtek. Abban a pillanatban, hogy beleszívott a cigarettába, a pilóta elmosolyodott és mélyen ülő szemei elhomályosultak.
Amikor megszólalt, a hangja unott volt.
– Ő lenne az?
Sephra bólintott, majd a katona felé fordult.
– Asiiri, bemutatom Angron Saagarát. Én hoztam magammal ide, mert az egész birodalmi hadsereg legjobb pilótája. Ő fog elkísérni.
Serion engedelmesen hajolt meg a férfi előtt, elvégre a rangja sokkal magasabb volt, mint az övé.
Angron arra sem méltatta a katonát, hogy mondjon neki valamit, helyette kérdő arckifejezéssel fordult a nő felé.
– Nem akarok tiszteletlen lenni, de úgy vélem, nagyobb szükség lenne rám itt. Egy kölyköt fuvarozni bárki tud. Tényleg ezért hoztál ide? Biztosan van fontosabb küldetés is ennél…
Serion nem szólt semmit. Habár igaz lehetett, hogy a közös számítás szerint fiatalabb lehetett egy-két évvel a pilótánál és az admirálisnál is, úgy döntött, nem vág közbe.
Emellett az, hogy Angron meg merte kérdőjelezni a főadmirális parancsát, sokat elmondott róla és a kettőjük közötti viszonyról. Sephra nem tűnt dühösnek a makacsságától.
– Jelenleg nincsen egyéb feladatod. Arra nincs szükség, hogy unottan üldögélj valahol a hajón rejtőzve. Te fogod elkísérni őt Darellára, ha tetszik, ha nem.
A pilóta felsóhajtott, de megadóan biccentett. Bár magas rangja és ezernyi kitüntetése volt, nem mondhatott ellent a főadmirális parancsának.
– Rendben, megértettem. Hamarosan visszajövünk.
– Ne feledjétek a feladatot! Egy Solar nevű fiatal lányt keressetek.
– Igenis.
Az admirális ekkor egy intéssel jelezte, hogy indulhatnak. Angron megfordult és felment a rámpán, Serion pedig szó nélkül követte őt.
A szürke űrhajó kicsi volt, de a célnak megfelelt. Mindössze az alattuk keringő bolygóra kellett leszállniuk vele.
– Mi is a neved? – kérdezte Angron félvállról, amikor a katona helyet foglalt mellette a pilótafülkében.
– Serion. Serion Asiiri.
– Értem. Igyekezzünk ezt a feladatot minél hamarabb befejezni, világos?
– Igen, uram.
Amikor az űrhajó távozott a hangárból, Sephra lehunyta a szemeit egy pár pillanatra, mielőtt megfordult és elindult egyedül a hosszú folyosón, egyenesen a hídra tartva. Félúton ránézett a csuklóján levő kis eszközre, amely egyszerre szolgált több dologra is. Mérte az életjeleit, tudott vele üzenni és látta rajta az időt.
Sephra vett egy mély lélegzetet és besétált a hatalmas kapun, amely a hídra vezetett.
Darellán hajnalodott. A csillaghajó széles, sötét ablakai visszaverték a felkelő nap sugarait, így a bolygó felszínének egy részét borító burok narancsos fényben izzott. A Birodalom főadmirálisa csillogó szemmel figyelte a látványos jelenséget.
***
Alig egy ugrásnyira Darellától húsz csillaghajó lebegett az űrben. Várakoztak.
A vezérhajó orrában, a panoráma ablak mögött egy magas, fiatal férfi járkált fel-alá. Vállig érő, egyenes, rézvörös haja, amely szinte csillámlott a ráverődő fénytől, rendezetten lógott a jóképű arca körül. Úgy festett, mintha halvány bőrét mintha sosem érte volna nap. A szemeinek se pupillája nem volt, se szivárványhártyája. Mindkettő halvány kék fénnyel izzott, majd néhány perc elteltével zöldbe váltottak.
Hosszú, sötétbarna köpeny lógott rajta. Alatta egyszerű fekete felsőt, nadrágot és hosszú csizmát viselt. Nem hordott páncélt. Sokkal jobban szerette, ha szabadon mozoghatott. A nyakában ezüstlánc lógott, rajta egy apró üvegfiolával, amelyben zöld por csillogott. Az övére erősített tartóban egy halványan izzó, hatalmas, vörös pengéjű kard lógott. A markolata bronzos árnyalatban csillogott.
Ő maga volt a Lázadó Birodalom mindenki által különcnek tartott fővezére.
A férfi megfordult és végignézett az alattvalóin. A hatalmas űrhajó hídján jó néhány páncélos lázadó katona állt őrt mozdulatlanul. Mindannyian készenlétben tartották a fegyvereiket, de egyben le is hajtották a fejüket, amikor a vezérük szemlélni kezdte őket. Ugyanígy reagáltak azok is, akik a műszereknél dolgoztak némán. Álmosak voltak, hiszen hajnalodott. Lassan ideje volt a váltásnak, de nem panaszkodtak. A vezérük jelenlétében nem akartak türelmetlenkedni.
A vörös hajú férfi elfordította a fejét, amikor a kapu nyílt és valaki besietett rajta. Az illető épp akkor ért oda hozzá, amikor a lázadó vezér fényes zöld szemei természetellenes vörössé változtak.
– Kapitány! Örülök, hogy végre ideért.
Az érkező kihúzta magát, a háta mögött összekulcsolta a kezeit és felszegett fejjel, méltóságteljesen várakozott. Úgy tűnt, ő volt az egyetlen, aki nem rémült meg a vezér bizarr tekintetétől.
A kapitány maga is tiszteletet parancsoló személynek nézett ki. A közös számítás szerint legalább két évtizeddel lehetett öregebb az uránál és jó néhány centivel magasabb is volt nála. Rövid, fekete haját elegánsan oldalra fésülve hordta. Az arca a kora ellenére természetellenesen simának tűnt. A bőre nem csupán sápadt, hanem egyenesen falfehér volt, mintha az egész életét sötétben töltötte volna. Kék szemei üresen fénylettek. Az alkatával nem tűnt ki a tömegből. Ugyanolyan izmos volt, mint bármelyik katona. Összességében akár átlagosnak is lehetett volna mondani, ám ahogy megállt a híd elején, kihúzta magát és határozott mozdulattal megigazította a makulátlan, sötétkék egyenruhájának legfelső gombját, olyan elegancia sugárzott belőle, amellyel bárkit le tudott venni a lábáról. Még a lázadó vezér sem volt képes felérni azzal a méltósággal, amelyet árasztott magából.
Meghajolni valahogy elfelejtett, ám úgy tűnt, nem hallotta, vagy nem akarta meghallani a háttérben a katonák rémült, figyelmeztető pusmogását.
A vörös hajú férfi csendben nézett végig rajta, majd hátat fordított és újra szemlélni kezdte az űrt.
– Kapitány, mondja, milyen messze vagyunk?
– Egyetlen ugrásra, uram.
A vezér elégedett arckifejezéssel bólintott és folytatta a fel-alá járkálást.
A kapitány nyilvánvalónak érezte, hogy nem csupán ennyit akart mondani, így türelmesen várakozott. Pontosan tudta, hogy az ura szeretett az alattvalói idegein táncolni.
Korábban már feltűnt neki, hogy a vezér szinte egyáltalán nem szokott ideges lenni. Majdnem mindig nyugodt volt, legalábbis ő ezt látta. Amikor belülről majd szétrobbant a dühtől, akkor sem kezdett őrjöngeni, legfeljebb csupán felemelte a hangját, és a büntetéseket így a lehető legnagyobb lelki nyugalommal tudta osztani. A lázadó vezér mindig úgy gondolta, hogy a halálbüntetés a lehető legfeleslegesebb példamutatás és a legnagyobb idő pazarlás volt. Egy-egy jelentősebb kínzás sokkal jobban a katonák eszébe véste a kívánt dolgokat, mintha megölte volna őket.
A kapitány emlékezett, nagyon is, amikor egy újonc legutóbbi hibájáért járó büntetésnél az ura jelen volt, így neki is ott kellett lennie. Rosszul lett és ki kellett mennie, míg a vezér arca rezzenéstelen maradt.
Amikor már három perc eltelt, a kapitány elkövette azt a hibát, hogy türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra. A vezér épp a páncél makulátlanságát ellenőrizte az egyik közeli katonán, aki azt se tudta, mit tegyen rémületében.
– Ideges?
– Igen, uram. Az vagyok.
– Miért?
– Azért, mert hivatott, de nem mond semmit. Szeretném megkérdezni, hogy miért kellett félbehagynom a teendőimet.
A vezér felé fordult és elmosolyodott. Elég gyakran lehetett nála látni ez az arckifejezést, mégsem lehetett eldönteni, mit is jelentett valójában.
A kapitány most először sütötte le a szemét. Az ura pont erre várt.
– Igaza van, valóban csak fecsérlem az időt. Magam is ideges vagyok. Azt szeretném, ha még egyszer utoljára mindent ellenőrizne. Tíz perc múlva végrehajtjuk az ugrást. Mindenki tudjon róla. Nem tudjuk, milyen ellenállásra számíthatunk. Legyenek felkészültek!
– Igenis, uram.
– Köszönöm.
Azzal a lázadó vezér magára hagyta a kapitányt a hídon és elindult a kabinja felé. Az volt az egyetlen hely, ahol egyedül lehetett és nem kellett semmilyen elvárásnak megfelelnie.
A helység világos volt és nélkülözött minden limlomot. Csak a legfontosabbakat tartotta itt, mint például egy ágyat, asztalt, rajta számítógépekkel, monitorokkal és szétszórt iratokkal.
Barna köpenyét levette és a székére dobta.
Hiába volt a saját kis kabinjában, az idegesség nem kerülte el.
Tudta, mit gondoltak volna a katonák, ha látták volna, miközben ismét úgy járkált fel-alá, mint egy bezárt állat. A mindig nyugodt Quilen nagyúr ideges volt, és ilyesmi csak akkor fordulhatott elő, ha eljött a világvége.
Mindazok, akik az ő uralma alatt éltek, csupán arcról és a hírekből ismerték. Tudták, hogy zseniális stratéga volt, emellett értették és szerették az elveit. Hamar példaképpé, egyenesen bálvánnyá vált egyesek szemében. Ennek ellenére sok mindent összehordtak róla, így rengeteg téveszme is született. A saját katonái szerették, de egyben féltek tőle, mert a pletykák ugyanúgy feltüntették őt okosnak és kitartónak, mint szigorúnak és kegyetlennek.
Azt hitték, mindig nyugodt volt, pedig nagyon sokszor került olyan helyzetbe, amikor majd felrobbant. Hosszú szenvedésébe került, de egyszerűen megtanulta kezelni a dühét.
Azt hitték, mindig kegyetlen volt. A dolgozói féltek tőle, csak azért, mert ő volt a fővezér. Ha soha nem tett volna semmit, akkor is ugyanez lett volna a helyzet. Ezt biztosan tudta, mert így volt ez a legelső években, amikor még tényleg nem adott rá okot, hogy féljenek tőle. Ennyi év után is csak akkor büntetett, ha nagyon muszáj volt és példát akart mutatni. Gyűlölte, ha valaki hibát vétett. Úgy vélte, ilyen esetben kijárt a szigorú büntetés. Ha valaki félreütött egy billentyűt és fontos problémát okozott vele, leküldte három órára a kínzókamrába. Még kicsi hiba is felmérhetetlenül sok kárt tudott okozni, ha rosszkor történt, rossz helyen. Azt akarta, hogy megtanulják a leckét, legyenek figyelmesebbek és vállaljanak felelősséget.
Ölni mindennél jobban utált. Egy kezén meg tudta volna számolni, hányszor gyilkolt ő maga. Ha muszáj volt harcolni, akkor is a lehető legkevesebb erőszakkal, és inkább logikával igyekezett nyerni. Egyszer, amikor a katonák körében elkezdtek a gyengeségéről suttogások lábra kelni, valóban olyat tett, amit előtte soha. Megtizedeltette a katonáit, ám csak akkor. Ez bőven elég volt arra, hogy a suttogások megszűnjenek. Sajnálta a halottakat, de a cél szentesítette az eszközt.
Azt is hitték, hogy őrült volt. Ezt hallva csak lemondóan legyintett és megkérdezte, mit jelentett pontosan őrültnek lenni.
Mondtak róla olyanokat is, hogy tudott gondolatot olvasni. Amikor ezt meghallotta, úgy nevetett, hogy még a könnye is kicsordult tőle. Miközben a szemét törölgetve kacagott, arra kérte a kapitányt, hogy mindenképpen értesítse, ha valahol a Galaxisban valaki megtanult varázsolni, mert fizetett volna azért, hogy őt is megtanítsák. Soha nem tudott senkinek a fejében turkálni, egyszerűen csak jó szeme volt a hazugságokhoz. Látta, hogy a katonák, ha hazudtak, sosem néztek a szemébe, valamit piszkáltak a kezükkel, esetleg megrándult az arcuk.
Azt is hitték, hogy nem voltak érzelmei. Ez volt az egyetlen olyan dolog, amelyet zokon vett, de hosszas gondolkodás után úgy döntött, hagyja, hogy pletykák keringjenek róla, hiszen így sosem kérdőjelezték meg a hatalmát. Egyedül nézett szembe a suttogások okozta fájdalommal és ez végül erőt adott neki.
A lázadó vezér megállt és szemlélni kezdte a falon elterülő monitorok sokaságát, de azokon semmi érdekes nem jelent meg.
Szórakozottan kezdte birizgálni a nyakában függő apró, zöld porral teli medált.
A gondolkozásából egy mély hang zökkentette ki.
– Quilen nagyúr!
A férfi felnézett az egyik monitorra, ahol a kapitány fehér arca jelent meg.
– Igen? Történt valami érdekes?
– Itt az idő, uram. Csak a parancsára várunk.
A vezér a szeme sarkából rápillantott a digitális órára, amely a közös időt mérte.
– Értem. Hajtsák végre az ugrást!
– Igenis, uram. Még valami. A főadmirális…
– Pontosan tudja, hogy mit kell tennie vele.
A kapitány engedelmesen biccentett.
Amikor a kép eltűnt, Quilen Vanner, a lázadók fővezére, leült a gépei elé, rátámaszkodott az asztalra és fél kezét a rajta pihenő vörös kardra helyezte, amely felizzott az érintésétől.
A sarokban, az árnyékból, aranyszínnel ragyogó szempár figyelte őt. A suttogása visszhangzott a férfi fejében.
– Komolyan azt gondolod, képes leszel erre?
Quilen nem válaszolt.
Ha a kéken fénylő szemei képesek lettek volna bármilyen érzelem kifejezésére, valószínűleg az idegességét tükrözték volna.
***
Sephra felkapta a fejét, amikor valaki megszólította. A munkások kifelé mutogattak és amikor a nő az ablak felé fordult, észrevette, miért riadtak meg. Darella felett az űrből húsz csillaghajó bontakozott ki. A főadmirális azonnal felismerte őket. Amíg a birodalmi űrhajók fémes szürkék voltak, addig a lázadóké rendszerint tompán, bronzosan csillogtak.
A katonák azt kérdezgették, mit tegyenek. Mind tudták, hogy a helyzetük veszélyes volt, hiszen egyetlen kis csillaghajónak esélye sem volt húsz másik ellen.
Sephra nem akart felesleges áldozatokat hozni. Nem tudtak volna időben és észrevétlenül ugrani a helyszínről. Egyértelmű hátrányban voltak, így utasította katonákat és a munkásokat, hogy hagyják el a fedélzetet és keressenek menedéket odalent a bolygón. Ezután üzenet küldött a többi birodalmi admirálisnak, segítséget kérve a menekültek nevében is, így biztos volt abban, hogy előbb-utóbb megtalálják majd őket odalent.
Pontosan tudta, hogy a lázadók miért jöttek. Nem volt véletlen, hogy nem támadták meg őket azonnal, de kockáztatni sem akart.
Rajta kívül mindenki elmenekült. Próbálták meggyőzni őt, hogy tartson velük, de Sephra megparancsolta, hogy távozzanak. Ő maga a csillaghajón maradt és várt.
Egyedül állt a hídon és figyelte a lázadókat. Nem támadták meg a menekülőket. Tudták, hogy nem volt közöttük. Látta, hogy néhány kisebb űrhajót küldtek ki, amelyek egyenesen felé tartottak.
Az admirális tudta, hogy érte jöttek. Nem mozdult a helyéről, csupán várt, miközben küldött egy üzenetet Angronnak is, majd lenyomott néhány gombot és a csillaghajó hangárjának ajtaja kinyílt.
A nő önként engedte be az érkezőket.
Sephra egy különös mosollyal fordult meg, amikor a lázadó katonák megérkeztek. Őket egy magas, falfehér arcú férfi vezette.
A nő ránézett és felemelte a kezeit. Megadta magát. Lila szemei vidáman csillantak meg, mintha viccesnek találta volna a helyzetet, de egyetlen szót sem szólt, amikor őrizetbe vették.
Stella Watson author/író 