12. fejezet
A tudós
Serion csukva tartotta a szemét. Nem akarta, hogy tudják, már magához tért. Minél lassabban tűnt fel nekik, annál később kezdtek vele foglalkozni.
Nem tudott mozdulni. Érezte, hogy a karjai hozzá voltak szíjazva valamihez. Valakik halkan beszéltek körülötte, de nem értett belőle semmit. Újra eszébe jutott, hogy meg kellett volna tanulnia a tencousok rendkívül bonyolult nyelvét.
Kíváncsi volt, vajon elkaptak-e mást is a társai közül.
Serion nem emelte fel a fejét, csak óvatosan kinyitotta az egyik szemét és körbe kémlelt.
A hely egy kísérleti laborra emlékeztette. Minden tele volt különböző gépekkel, de azt nem tudta, mire voltak jók. A falakon rengeteg üveg sorakozott, mindenféle anyagokkal megtöltve. Oldalra pillantva látta, hogy néhány fáradt tencous foglalatoskodott valamivel az egyik asztalnál.
Szemben vele Solar volt. Ugyanúgy hozzá volt kötözve egy függőleges helyzetbe állított asztalhoz, mint ő. Szintén magánál volt, de nem moccant. Pont ugyanolyan észrevétlen próbált maradni, mint Serion.
A férfi lepillantott és megpróbálta megmozdítani a karját, de hiába.
Ismét Solarra nézett, mire a lány kacsintott és kivillantotta a hosszú karmait. Ő is hasonlóan dühös lehetett. A férfi viszonozta a kacsintást, majd mindketten visszacsukták a szemüket és úgy tettek, mintha még mindig eszméletlenek lettek volna. Addig sem foglalkoztak velük. Volt idejük a kijutáson gondolkodni.
***
Daron rájött, hogy még egyszer sem volt kettesben Sephrával. A nő megdöbbentette. Azok alapján, amit látott belőle eddig, nem ilyennek képzelte. Tudta, hogy szeretett mesélni dolgokról, de ha nem volt muszáj, vagy nem kérdezték, inkább hallgatott. Azokkal, akik közel álltak hozzá, valamelyest kedves volt, de rá és másokra még csak nem is mosolygott. Ezekben a bizonyos pillanatokban kifejezetten ellenségesnek látszott. A legutolsó, amit megtanult róla, az volt, hogy nem volt okos dolog dühössé tenni. A nő nem csupán a tekintetével volt képes ölni.
Amikor rákérdezett, hová tartottak, Sephra csak morgott, majd kijelentette, hogy csupán egyetlen olyan hely jutott eszébe, ahová vihették a többieket. Daron követte őt, bárhova is tartottak.
Ahhoz, hogy megvédjék magukat, elsősorban fegyver kellett. Mivel a sajátjaikat sehol nem találták, a legkézenfekvőbb megoldás az őröké volt. Kerestek egy elhagyott folyosót, bevártak két katonát, majd mögéjük kerültek. Míg Daron csupán leütötte a rábízott őrt, Sephra gondolkodás nélkül csavarta ki a sajátjának a nyakát. Amikor látta, hogy a fiú életben hagyta a rábízott katonát, odament és rátaposott a nyakára. Daron összerezzent a reccsenést hallva és némi félelem járta át az admirális arckifejezését látva. Az az érzése támadt, hogy Sephra élvezte, hogy megölhette a két őrt.
A nő kivette a kezükből a fegyvert és az egyiket felé nyújtotta.
– Biztosan jó ötlet volt megölni őket?
– Ők kezdték – válaszolta a nő hidegen, miközben elindult.
Nem foglalkozott az ott hagyott hullákkal.
– Nem is tudjuk, mit csináltak a többiekkel.
– Szeretem a legrosszabbat feltételezni. Akkor legfeljebb kellemesen csalódok.
– Miért vagy ilyen ideges miattuk? Alig ismered őket.
– A katonák bajtársi hozzáállása. Aki velünk van, azt megvédjük. Aki ellenünk van, azt pedig gondolkodás nélkül megöljük.
– Admirálisként pont arra kéne törekedned, hogy megoldd az ilyen dolgokat erőszak nélkül, nem?
Sephra ekkor szembefordult vele és rászegezte a kibiztosított fegyvert. Daron önkéntelenül hátrébb lépett a nő tekintetét látva. Nem harag érződött a hangjában, hanem valami, ami nagyon figyelmeztetni akarta a fiút arról, hogy hol volt a helye a sorban.
– Nem. Admirálisként az teszek, amit csak akarok. Nem tisztelek semmilyen erkölcsi morált vagy törvényt. Egyedül az uralkodó áll felettem, de ő nincs most itt. Ha úgy tetszik, akkor itt és most megöllek és senki nem fog érte felelősségre vonni. Ha akarok, a hajómon állva egy egész várost porig rombolhatok egyetlen szavammal és akkor sem tehetnek ellenem semmit. Remélem érted, mire akarok kilyukadni.
Daron bólintott a fegyver csövének. Sephra leeresztette a puskát, megfordult és újra elindult a folyosón. Nem is foglalkozott azzal, hogy a fiú követte-e.
Ez a nő egy egyszemélyes hadsereg, gondolta Daron, miközben sietett, hogy utolérje.
Akárhogy nézte, volt benne valami, amit nagyon nyugtalanítónak talált.
***
Serion unatkozott. Kezdett elege lenni a helyzetből. Ideje volt lépni valamit.
Nyögve emelte fel a fejét. Lassan pislogott, úgy téve, mintha most tért volna magához.
– Mi történt? Hol vagyok?
Solar felpillantott és kérdő arckifejezéssel nézett rá.
A férfi megrángatta a karjait, mintha csak most tűnt volna fel neki, hogy le volt szíjazva.
Odagyűltek köré. Összesen hatan voltak, négy férfi és két nő. Nem tűntek erősnek, mert katonák voltak. Az arcuk fáradt volt és beesett. Fegyver egyáltalán nem volt náluk, kivéve, ha annak számította azokat a hegyes tűket és egyéb apró szerkezeteket, amelyeket a kezükben tartottak. Szemmel láthatóan nem érezték magukat veszélyben.
Serion alig várta, hogy kiszabaduljon és az összesnek elvágja a torkát.
Solar nagyokat pislantott a háttérben. A tencousok beszéltek egymással valamit, majd felé fordultak.
– Sajnálom, de Önöket a kancellár parancsára hozták ide és akárhogy bánt minket, nem engedhetjük el egyiküket sem. Higgye el, ha rajtunk múlna, mindketten szabadok lennének!
– Miért nem engedhetnek el?
– Olyan dolgokba ártották bele magukat, amelyekbe nem lett volna szabad. Emellett Önök birodalmiak és ezzel veszélyt jelentenek Shoutára. Hamarosan a társait is ide hozzák, az áruló herceggel együtt.
– Miért? Mit csináltunk? Mióta áruló a herceg?
– Amióta csatlakozott a Birodalomhoz.
– Shouta régen birodalmi fennhatóság alatt állt, nem igaz?
A tudósok feszengve néztek egymásra. Serion látta rajtuk, hogy meg voltak félemlítve. Nem mintha ez megváltoztatta volna a tényt, hogy meg akarta ölni őket.
Mögöttük Solar sietve körbenézett, keresve valamit, amivel kiszabadulhatott. Senki sem figyelt rá. Hiába eresztette ki a karmait, nem érte el velük a szíjakat. Ide-oda forgatta a fejét, próbálta mozgatni a törzsét, a mancsait, olyan halkan, amennyire ragadozó énjétől telt.
Serion tovább húzta az időt. Látta a tudósokon, hogy egyikük sem akart annyira engedelmeskedni a kapott parancsuknak.
– Véletlenül futottunk össze vele Angronnal. Nekem és a barátaimnak fuvar kellett, ő pedig pont kapóra jött nekünk.
– Nyilvánvalóan Silerin főadmirális is pont véletlenül van Önökkel.
Solar kétségbeesetten pillantott rá. Semmit sem tudott elérni.
Az egyik tencous felsóhajtott.
– Azt hiszem, eleget hallgattuk. Ne húzzuk tovább az időt! Ideje munkához látnunk.
Ahogy a tudósok elvonultak előle, Serion megpillantotta, milyen gépezet volt vele szemben. Óvatosan megmozgatta a lábait. Nem voltak lekötve. Talán azt gondolták, arra már úgysem lesz szüksége, ha beadnak neki valamit. Egy cinikus szusszantást hallatott, arra gondolva, hogy micsoda amatőrökkel volt dolga.
Solar lenézett és meglátta, hogy az ő lábai is szabadok voltak, majd a tekintete megakadt a nem sokkal előtte álló asztalon, amelyen különböző üvegek sorakoztak.
Serion bólintott.
Ekkor az egyik nő odahozott egy kis üveget és egy injekciós tűt.
– Sajnos ez még csak a kezdeti stádiumban van, de parancsot kaptunk a kipróbálására. Sajnálom.
A férfi várt, amíg a nő közelebb ért, majd mikor elé állt, készen az anyag beadására, egy pillanat alatt felhúzta a lábait és teljes erőből hason rúgta. A nő, elejtve mindent, hátratántorodott és nekiesett a mögötte álló gépnek, amelynek az egyik hegyes karja átdöfte a mellkasát.
Solar ugyanekkor szintén meglendítette a lábát és felrúgta az asztalt, vele együtt az üvegeket. Az egyik neki repült egy távolabb álló férfi fejének.
Serion sötét mosollyal nézte, ahogyan a tencous kétségbeesetten kapálódzott, miközben az arca leolvadt. Ahogyan rálépett az egyik üvegre, az összetört és a benne levő anyag a levegővel érintkezve felrobbant. Nem volt akkora, hogy nagyobb kárt okozzon, de ahhoz épp elegendő volt, hogy darabokra tépje őt és a mellette álló két tudóst.
A másik nőt elkapta a lendület, amitől nekizuhant egy asztalnak, beverte a fejét és elájult. Az utolsó, talán a legfiatalabb mind közül, lebukott egy gép mögé, így megúszta a robbanást. Pár pillanattal később remegve állt fel és kukkantott ki mögüle.
– Sajnálom! Parancs volt. Mi is halottak lennénk, ha nem engedelmeskednénk!
– Nem akarsz megszökni? – érdeklődött Solar barátságosan.
Serion lenézett oda, ahol szétfolyt az anyag, amit a nő be akart neki adni. A padló sisteregve olvadt meg tőle.
– Innen nem lehet! Az ajtó zárva és amúgy is elkapnának!
– Van, akinek nem okoz gondot egy aprócska zár. Csupán annyi kell, hogy leszedj minket innen. Utána nem lesz bajod.
– Meg fogtok ölni!
– Nem foglak. Megígérem.
– Én nem…!
A fiatal férfi ekkor felsikoltott.
Sephra, miután berúgta az ajtót, érdeklődve nézett végig a hullákon.
– Szép munka – dicsérte meg egyszerre Seriont és Solart. – Látom, itt már ránk nincs is szükség.
A tudós kétségbeesetten emelte fel a kezeit.
– Kérem! Én még csak pár hónapja vagyok itt! Nem akartam semmi rosszat!
Az admirális felé fordult és undorodó arckifejezéssel nézett le rá.
– Maradj csendben! Daron, indíts a vezérlőpulthoz és húzd meg a fekete kart! Most!
A fiú néma engedelmességgel sietett előre és pontosan azt tette, amit a nő parancsolt. A két foglyul ejtett társuk azonnal kiszabadult.
Serion köszönetképpen biccentett. Máris jobban érezte magát.
Solar elégedett dorombolással nyújtózott egyet.
– Hol vannak a fegyvereink?
Sephra a tudósra nézett, aki azonnal válaszolt.
– Itt vannak lent, abban a szekrényben. Lehozták őket. Meg lettünk bízva azoknak is a tanulmányozásával, csak a biztonság kedvéért, hátha találunk valami érdekeset. A birodalmi fegyverek valamivel fejlettebbek, mint a lázadóké… Még nem jutott rá időnk. Bár az a kis robot érdekesnek tűnt…
– Másodszor, – vágott közbe Solar. – tudod-e, hogy mi a herceg baja? Meggyógyítható?
Sephra felsóhajtott, de nem szólt semmit. A tudós idegesen harapdálta a szája szélét. A szeme össze-vissza cikázott, mintha azt kereste volna, ki hallgatja le őket, pedig legjobb tudása szerint nem volt itt kamera. Nem lett volna okos dolog felvételt készíteniük mindarról, ami történt.
– Az nagyon régen volt. Én nem voltam itt akkor még. Semmi közöm az egészhez. Csak annyit tudok, hogy kapott valamit és… Elsőre úgy tűnt, minden rendben volt, de aztán furcsán kezdett viselkedni. Azt mondták, először csak hallucinált, és ettől ingerültté vált. Be volt zárva és neki rontott a falnak. Aztán egyszer meglátogatta az öccse egy szobalánnyal együtt, a figyelmeztetések ellenére is. Darabokra tépte mindkettőt. Utána valaki megszöktette. Nem tudok többet!
– Mi volt az, amit beadtak neki?
A tudós habozva mutatott valamire a polcon. Egy kis üveg állt ott, benne ezüstszínű folyadékkal, elzárva egy panel mögé.
– Nem tudom, mi az. Sosem kaptunk róla információt és nem használhattuk. Mindent elmondtam, amit tudok…
Sephra ekkor megunta a társalgást és a szekrényhez lépett, feltépve az ajtót. Solar boldog sikkantással kapta fel Hirát, majd a többiek is összeszedték a saját fegyvereiket.
Serion megpörgette a tőrét. Megfordult és mellkason döfte vele a fiatal tudóst. A tencous szeme elkerekedett, a szájából vér kezdett csöpögni. A férfi kirántotta a fegyvert, majd beletörölte a vért a lény fehér ruhájába. A tudós hátratántorodott és a fal mellé esett.
Sephra egyetlen bólintással nyugtázta a tettét. Solar a szája elé kapta a mancsát, majd egy sóhajjal eresztette le.
Serion ekkor az admirális felé fordult és rámutatott az utolsó életben levő, már ájultan fekvő tudósra.
– Az ott még él.
Sephra biccentett, majd odament és habozás nélkül lőtte fejbe az eszméletlen nőt.
Az egyetlen, aki úgy tűnt, nem tudta feldolgozni, amit látott, az Daron volt.
– Biztosan muszáj volt ez? Már ártalmatlanok voltak.
Serion ekkor megragadta a fiú karját és odavonszolta a géphez, amelynél az előbb még ki volt szíjazva. Ott a földre lökte, majdnem hozzányomva a fejét a szétolvadt padlóhoz.
– Látod ezt?! Ha nem szabadulunk ki, ezt a valamit beadták volna nekem. Tudod, mi lett volna az eredménye? Szétégtek volna az ereim! Utána pedig Solar jött volna, majd hamarosan ti! Talán még rosszabbul jártál volna, mint én! Lassú, fájdalmas halál várt volna mindannyiunkra! Ez a kölyök szemrebbenés nélkül nézte volna végig! Most pedig azt hiszed, ártalmatlan volt?! Abban a pillanatban, hogy veszélybe kerülünk, visszaállt volna Rattern mellé, hogy mentse magát! Nem volt ártatlan!
Serion a kezébe temette az arcát és nekitámaszkodott egy gépnek, míg a fiú ijedten ült a földön és fájó karját dörzsölgette.
– Nem vagyok gonosz, Daron. Csupán mérlegelek. Túl sok mindent láttam már. Te is be fogod látni, hogy nagyon kevesen vannak, akik megérdemlik a feltétlen bizalmadat. Ha ezt nem érted, akkor előbb-utóbb a naivságod miatt fogod hullaként végezni.
Sephra egyetértően bólintott, Solar pedig a fiút méregette furcsa arckifejezéssel.
Ekkor Serion kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse Daront, aki egy pillanat habozás után elfogadta, majd összerezzent, amikor a férfi odahúzta magához és a fülébe suttogott.
– Ő kegyetlenül ölt meg volna minket. Én sokkal gyorsabb és fájdalommentesebb halált adtam neki, mint amilyet mi kaptunk volna tőle. Gondolj erre, mielőtt elítélsz!
***
Angron nem tudta, mit kellett volna tennie. Képtelen volt túllépni mindazon, amit látott és megrémült a lehetséges jövőképeitől. Mégis, könnyen lehetett, hogy csupán képzelődés volt. Ennek ellenére félt és remegve gyalogolt a folyosón, átkarolva magát.
Megállt egy szoborral szemben. Mirella torzan vigyorgott le rá, mintha gúnyt űzött volna belőle. A férfi fél kézzel söpörte le a hatalmas szobrot. A márvány apró darabokra tört. Angron belerúgott abba a fél fejrészbe, ami megmaradt, mire az nekirepült a falnak és kettétört.
Nem tudta, honnan volt ereje ahhoz, hogy ledöntsön egy ekkora súlyt a helyéről. Nem látott vért, nem hallott hangokat. Nem volt átváltozva, mégis mintha valaki más irányította volna a mozgását. Nem érezte magát dühösnek, csupán szomorúnak.
Talán hiányolta volna a szörnyet, ha az többé nem lett volna a része. Talán örült volna, ha végre megszabadult volna tőle és a látomásaitól is.
Sorban ledöntött minden szobrot, amit csak látott. Néha jobban kellett erőlködnie, néha kevésbé. A tudata ide-oda ingadozott, egyik hangulatból a másikba. Hol átesett az egyik oldalra, hol a másikra, de fel se tűnt neki. Nem támadott meg senkit. Nem érdekelte semmi.
Valaki ráordított és haragosan mutogatott a márványdarabokra a földön.
Valaki azt kiabálta, bárcsak soha ne jött volna vissza hozzájuk. Azt akarták, hogy menjen el.
Valaki megütötte. Válaszul Angron megragadta az illető karját és tőből letépte. A sérült férfi üvöltött, mialatt a herceg sarkon fordult és távozott. Nem foglalkozott a kiabálással. Nem törődött semmivel.
Valamivel később mintha a társai hangját hallotta volna.
– Nézzétek! Angron ott van!
A herceg felnézett és látta, hogy Solar Serion karját rángatta, majd a lány odafutott hozzá.
– Látom, semmi bajotok nincs.
– Igen. Sephra segített.
– Meg én is – tette hozzá Daron, de a lány csak legyintett.
– Értem. Hol van most?
– Téged keres. Mi a hajóhoz megyünk, ott meg tudjuk magunkat védeni. Az őrök sorban támadtak meg minket!
– Rendben, menjetek! Bármi is történik, csak vigyétek fel a hajót a felszínre! Én még egy dolgot el akarok intézni idelent.
– Mi van azzal az izével, amit kerestünk? Megtaláltad?
Angron válaszul csak kinyitotta a sugárvetője tartóját és kihúzott belőle egy hosszú, ragyogóan zöld szilánkot. Három társa megbabonázva meredt rá.
– Lehet, hogy jobb, ha magatokkal viszitek. Ha látom Sephrát, utánatok küldöm.
Amikor a társai elsiettek, Angron a börtön elé indult. Habár még soha nem járt ott, tudta, merre kellett keresnie. Átlépett a halott őrök felett és besétált a nyitott kapun. Ekkor hallotta meg, hogy valaki kiabált utána, így hátrafordult. Sephra sietett felé.
– Solar szólt, hogy sikerrel jártál, de most épp mit csinálsz? El kell mennünk!
– Még nem. Maradt egy elintéznivalóm.
– Mi az?
Sephra hangja maga volt a gyanakvás.
– Még egyszer utoljára beszélnem kell Ratternnel, de előtte… Van valami, amit ki akarok deríteni.
– Mi az?
– Talán sikerül rájönnöm, van-e… Van-e ellenszer a bajomra… Akármilyen ellenszer… Homályosan emlékszem csak, mi történt azokon a napokon, de… Hátha. Utánatok megyek, amint végeztem.
Sephra rövid hallgatás után válaszolt csak.
– Értem. Gyere, amint készen vagy!
Miután a nő távozott, Angron visszafordult a kapu felé, bement és elindult lefelé a lépcsősoron.
Nem emlékezett sokra abból a napból, amikor beadták neki a szert. Abban azonban biztos volt, hogy utána bezárva tartották. Nem tudta, miért, egészen addig, amíg a rosszulléte elkezdődött. Furcsa dolgokat látott és hallott.
Elsőként a börtönben találta magát. Egyetlen hosszú folyosót húzódott előtte, mindkét oldalon tele cellákkal. A faluk fekete volt, az energiafalak fehéren ragyogtak. Megállapította, hogy szinte mindben volt valaki, miközben végig járta a folyosót. Nem csupán olyan fajtársai voltak fogva tartva, akik nem voltak hajlandók engedelmeskedni Ratternnek, hanem külvilágiak is. Mind fáradtak voltak és rá se néztek. Egyikben sem ismerte fel az egykori három társát, akikkel együtt kipróbálták rajta a szert. Talán tényleg mind meghaltak. Talán olyan nem voltak képesek az öngyógyításra.
Amikor a folyosó végére ért, egy betört ajtót talált, amelyen át villódzó fényeket látott. Besétált és körbenézett. Egy kísérleti laborban találta magát. A fényeket csupán az egyik gépezet adta. A padlón tudósok holttestei feküdtek. Angron átlépett rajtuk és körbenézett, míg meg nem találta azt, amit keresett.
A kis üveg, tele az ezüstszínű folyadékkal, egy panel mögé volt zárva. Angron megragadt az apró zárka két oldalát és kitépte a falból, majd kivette belőle a fiolát. Ha másra nem is, arra tisztán emlékezett, hogy ez volt az, ami szörnyeteggé változtatta.
Rattern nyilván tudott erről a helyről. Más nem tartotta volna itt a sok szerencsétlen foglyot. A kancellár mindig azt állította neki, hogy amit tettek vele, az apja parancsára történt. Amikor azonban Angron körbenézett, egy dologban biztos volt. Az apja soha nem tartott volna foglyokat arra, hogy kísérletekre használja őket. Ha viszont az egészhez semmi köze nem volt…
Ügyelnie kellett, hogy ne törje össze az üveget a markában.
Sietős kutatás után talált egy kézzel irányítható szerkezetet is, amely belül tele volt tűkkel, hogy be lehessen adni velük egy-egy alanynak valamit. Amikor egy tű elhasználódott, visszahúzódott a gép belsejébe, ahol megtisztult, és újra sterillé vált arra az esetre, ha ismét szükség lett volna rá. Ennek a fecskendő részébe beletöltötte a folyadékot és az üveget eldobta. Ideje volt távoznia, mielőtt megtalálták volna az őrök, így futni kezdett kifelé.
Azok a fajtársai, akik mellett elrohant, értetlenkedve néztek utána, majd nyugodtan visszafordultak a teendőikhez. Fogalmuk sem volt arról, hogy mire készült.
Valamivel később betörte a kancellár lakosztályának az ajtaját és szembe találta magát az idős férfival.
– Angron?
– Azt hittem, herceg vagyok.
A hangja olyan rideg volt, hogy a kancellár önkéntelenül lépett hátrébb.
– Így van, de azt gondoltam, nem akarod használni a címedet.
– Mert akkor tovább uralkodhatsz önkényesen, igaz?
Rattern kis híján nevetni kezdett. Angron úgy beszélt, mintha valaha is vágyott volna a trónra, mintha tett volna bármit, akármit azért, hogy a lakosok helyzetét javítsa. Amíg Angron az űrben repkedett valahol, ő vezette Shoutát és minden rendben volt.
– Nem erről van szó, felség. Csakhogy én és a tanács még mindig nem tudjuk mire vélni a hirtelen felbukkanásodat, illetve azokét sem, akiket magaddal hoztál. Reménykedünk benne, hogy nem az évekkel ezelőtt történt sajnálatos esetről van szó.
– Sajnálatos eset? Ennyi? Sajnálatos eset?!
– Nézd, felség, ami történt, megtörtént. Senki nem tudhatta, hogy mi lesz a vége a dolognak. Senki nem tehetett arról, ami végül…
– Valóban apám parancsára cselekedtél?
– Hiszen megmondtam.
– Mondtál valamit, igen… Én pedig gyerekként hittem neked. Mi a bizonyíték rá, hogy tényleg így volt?
Rattern ekkor olyat tett, ami meglepte Angront. Az idős kancellár a földhöz vágta a kezében tartott Kha példányát és kifakadt.
– Mit vársz tőlem?! Mondjam el az igazat?! Rendben! Apád szeretett téged és soha nem bántott volna! Az uralkodó parancsára történt minden! Mit tehettem volna?! Ha nem engedelmeskedek, megölt volna! Fogalmam sem volt arról, mit fog tenni veled a szer! Könyörögtem neki, hogy ne bántson téged! A szüleid nélkül az én feladatom lett volna vigyázni rád. Apádat hűen szolgáltam, amíg el nem tűnt, és az ő szüleit is halálukig! Veled, az öcséddel vagy a húgoddal se lett volna másképp, ha ti kerültetek volna a trónra! Azt hiszed, hogy át akartam venni a hatalmat?! Szerinted elvettem volna a királyi címet?! Van fogalmad arról, mivel jár az?! Egy bolygót irányítani nem olyan kellemes, ha közben magának az uralkodónak kell személyesen felelned mindenért! Te egy hét alatt összeroppantál volna! Én örültem legjobban, amikor végre vége lett az uralmának!
Angron hallgatott. A kancellár remegett az indulattól, ami előjött belőle. Senki nem hallotta. Senkit sem kellett lenyűgöznie.
– Nem kívánok visszajönni. Ha rajtam múlt volna, fényévekkel elkerülöm az egész tetves bolygót.
– Akkor meg miért nem tetted?! Mindenkinek így lenne a legjobb! Én legalább tudom, hogyan kell mindezt a káoszt elviselni!
Angron szótlanul meredt az óceán sötétjébe, mielőtt nagy sóhajjal megfordult volna.
– Igazad van. Sajnálom. Még ma elmegyek innen a többiekkel együtt, és megígérem, sosem térek vissza.
Rattern felvette a könyvet a földről és az asztalához sétált vele.
– Lent voltál, nem igaz? Lementél az Úrnőhöz.
– Igen.
– Megtaláltad, amit kerestél?
– Azt hiszem, igen.
Rattern lerakta a könyvét és szomorú mosollyal nézett hátra.
– Nem tudlak megállítani, de remélem, hogy tudjátok, mit csináltok… Bár téged ismerve azt gondolom, hogy fogalmad sincsen róla. Mindig is arra mentél, amerre az a nő vezetett, függetlenül attól, helyes volt-e. Fel sem tűnik neked, hogy csupán bábként rángat maga után, igaz?
A hercegnek eszébe jutott, hogy Mirella pontosan ugyanezt mondta neki.
– Csak menjetek el, Angron! Semmi keresnivalótok nem maradt itt.
Rattern leült az asztalához és a rajta heverő iratokkal kezdett foglalkozni. A maga részéről befejezettnek tekintette a társalgást.
Ekkor Angron odasétált hozzá és lenézett rá.
– Tényleg hiszel Mirellában?
Rattern fel sem nézett, amikor válaszolt.
– Nem számít, hogy létezik-e. Ha érdekelt volna a válasz, lementem volna a barlangba magam is. Viszont valahányszor az uralkodó előtt térdelve imádkoztam az életemért, csak azért maradt meg az ép eszem, mert elhittem, hogy Mirella megvédhet tőle.
Angron hümmögött és még közelebb lépett.
– Ezennel lemondok hercegi címemről és igényemről a bolygóra. Minden a tiéd, Rattern. Minden, ami marad.
Amint ezt kimondta, Angron egy pillanat alatt megragadta a kancellár csuklóját, elővette a zsebéből az injekciós tűt és a karjába döfte. Rattern kiabált valamit és megpróbálta elrántani a kezét, de a herceg ereje ellen nem volt esélye.
Angron most vallotta csak be magának, hogy akármit is mondott, reménnyel tért vissza Shoutára. Remélte, hogy azok, akik valaha mellette voltak, még emlékeztek rá. Remélte, hogy a helyek, amelyeket annyira szeretett, elfeledtetik vele a fájdalmát. El akarta hinni, hogy még volt esélye, de belátta, hogy tévedett.
Kellemes nyugodtság szállta meg. Már tudta, hogy a bolygója sosem fogadja vissza. Ez a hely végleg megölte azt a parányi reményt, amit a szíve mélyén rejtegetett.
Ekkor elengedte Rattern karját és üres mosollyal lépett hátrébb.
– Mit tettél, ostoba gyerek?! – ordította a kancellár kétségbeesetten.
Az arca sápadt volt, a szeme tágra nyílt a rémülettől. Amúgy sem volt fiatal, de ettől csak még öregebbnek látszott.
– Talán mégis ki kellett volna fejlesztened az ellenszert, nem igaz? Nincsen sok időd, mielőtt változni kezdesz…
– Ártatlanok fognak meghalni miattad!
– Meglehet. Megmondtam, minden a tiéd, ami marad. Rajtad múlik, hogy az mennyi lesz.
Ekkor Angron eldobta az injekciós tűt, hátat fordított és kisétált.
Biztos volt benne, hogy az űrhajó már elindult felfelé és ha szerencséjük volt, talán félúton járt. Úszva nem lett volna elég ideje, így arra kezdett futni, amerre a külvilágiak számára fenntartott siklókat tartották. Út közben lelőtte azokat az őröket, akiket talált. Sajnálta, hogy ezáltal kegyes halálhoz juttatta őket, de nem volt ideje szórakozni velük.
Odaért, ahol a siklókat tartották elzárva. Néhány gombnyomással kinyitotta az ott levő dupla kaput, mely az óceánba vezetett. Általában nem egyszerre nyitották meg őket, hogy a víz ne áradhasson be, ő azonban nem foglalkozott ezzel. Mire odaért a kiszemelt siklóhoz, már a térdéig ellepte a helységet a víz. Azt gondolta, hogy előbb-utóbb az egész várost el fogja borítani, a maradék járművet pedig elsodorja messzire. Egyeseknek talán lesz esélye elmenekülni időben, ha belevetik magukat az óceánba és elbújnak.
Beugrott a siklóba és beindította, hagyva, hogy a teteje rácsukódjon. Nem kellett gondolkodnia az irányításon, ösztönösen ráérzett, melyik gomb mire volt jó, ahogyan mindig. Kisuhant a siklóval a kapukon és elhagyta a várost. Felnézve látta, hogy az űrhajójuk már messze járt. Ugyan már csak egy apró pontnak látszott, még nem érte el a felszínt. Volt egy kicsi ideje.
Leállt a kancellár hatalmas panorámaablaka előtt és benézett. Rattern a fal mellett ült, a kezébe temetve az arcát. Talán már elkezdődtek a hallucinációi. Talán hamarosan túl lesz a változáson és megtámadja majd az alattvalóit. Angron szívesen végignézte volna a jelenetet, de úgy döntött, nem húzza tovább az időt.
Nem sokkal később felért a felszínre és csatlakozott a társaihoz.
Az űrhajó egy helyben lebegett az óceán felszíne felett. A belsejében mindannyian csendben álltak. Az egyetlen hangot Angron adta ki. Azóta, hogy felugrott a siklóról a rámpára, csak ült a padlón, csapkodta a földet és nevetett.
– Ez végleg megőrült – suttogta Solar Serionnak, aki idegesen bólintott. – Mit csináljunk vele?
Sephra nem válaszolt azonnal. Lila szeme üresen fénylett, miközben a barátját nézte.
– Őszintén? Fogalmam sincs. Ezúttal tényleg nem tudom.
Úgy döntöttek, ott hagyják a férfit és átsiettek egy másik szobába.
– Tudod, hogy mit csinált? – kérdezte Daron a nőtől, aki a fejét rázta.
– Nem… Talán jobb is.
Solar ekkor elnézést kért és távozott, bezárkózva a saját hálószobájába. Talán megijedt Angrontól, vagy csak egyedül akart lenni. Daron úgy döntött, ellenőrzi a hajó állapotát.
Amikor kimentek, Sephra bekapcsolta a térképet és felnézett, az előtte lebegő apró bolygókat szemlélve.
– Rendben… Tehát akkor egy megvan. Most hová menjünk?
Nem kapott választ. Oldalra nézve látta, hogy az ezüst hajú férfi őt bámulta.
Az admirális a térképre mutatott.
– Dolgunk van.
– Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni?! Ennek elment az esze!
– Úgy, hogy láttam már rosszabbat is. Bármit tett, most nem számít. Mennünk kell tovább!
Serion megköszörülte a torkát és felnézett. A szíve a torkában dobogott a félelemtől, de próbált megnyugodni.
– Esetleg lehetne Gadzen vagy Rangza… Daron vagy Solar bolygója. Előbb-utóbb megölik egymást. Menjünk Gadzenre! Intézzük el Daronnal a dolgot, aztán Solar úgy kínozza tovább, ahogyan csak akarja.
– Mi van, ha utána Solar lelép? Ha félúton megöli a barátját, akkor ott már elhagyhat minket.
– Még nem fogja megölni Daront. Nem láttad? Elbizonytalanodott, különben már megtette volna. Viszont az is ott van, hogy Gadzen lázadó fennhatóság alatt áll.
Sephra legyintett.
– Mintha az nem lenne mindegy. Legfeljebb nehezebb lesz eljönni onnan. Ha viszont ezen aggódsz, Rangza birodalmi bolygó. Az egyetlen, akinél most esélyes, hogy lelép, az Solar. Halálra van rémülve. A többiek biztos, hogy maradnak. Angron azt se tudja, hol van, bár Shoutát kihúzhatjuk, Daron meg úgysem mer elfutni, amióta megfenyegetted. Menjünk Rangzára!
– Ahogy akarod – hagyta rá Serion. – Teljesen más irányban vannak, szóval indítsd a hajót, amerre gondolod!
Sephra bólintott, levette a tekintetét a térképről és ránézett a férfira. Nézte a hosszú, fényes haját, amely annyira kiemelte a bőre sötétségét. Jól szórakozott, amikor látta, hogy Serion zavarba jött és elfordult.
– Meg fogjuk őket találni. Nem lesz semmi gond. Megyek, elindítom a hajót.
Ezzel a nő felkelt és kisétált a helységből. Serion hosszan nézett utána, majd visszafordult az előtte heverő két szilánkhoz. Megfogta az egyiket és megszorította. Érezte, hogy csorogni kezdett a vére.
– Eskü… Mondtam, hogy ne feledkezz el róla!
Egy perc elteltével hirtelen megérezte, hogy valaki állt mögötte, így hátrafordult.
Angron az ajtófélfának támaszkodott karba tett kézzel és őt nézte. Már nem nevetett, nem is mosolygott. Az arca kifejezéstelen volt. Semmit nem lehetett volna leolvasni róla, míg kék szemével fürkészően bámult rá.
– Mi van? – kérdezte Serion ingerülten, még jobban szorítva a szilánkot.
Jelen pillanatban ez volt az egyetlen fegyver a közelében. Nem volt kedve kettesben lenni a másik férfival.
Angron ekkor ellökte magát az ajtótól és leült mellé oda, ahol pár perce Sephra foglalt helyet. Onnantól nem moccant, nem szólt semmit, csak nézett rá.
Serion nem értette, de megdöbbent, amikor a pilóta hirtelen megragadta a haját, hátra rántotta a fejét, a kezéből pedig kitépte a szilánkot és a torkának szegezte. Mindezt olyan sebességgel tette, hogy Serion védekezni se tudott.
Megfogta Angron csuklóját, és megpróbálta eltolni magától, ám mozdítani se tudta.
– Eressz el!
A pilóta válaszul megrántotta a haját. Serion szája megrándult a fájdalomtól.
Ekkor Angron közelebb hajolt hozzá és szinte az arcához érve suttogott.
– Ha megmoccansz, elvágom a torkodat. Világos?
Serion egy halk igent motyogott.
– Láttam, hogy néztél rá. Csupán egy dolgot szeretnék, ha megjegyeznél. Sephra az enyém. Ha hozzá mersz nyúlni, nagyon lassan foglak megölni.
Serion hallgatott. Rengeteg dolgot szeretett volna mondani, de inkább csendben maradt. Mindent összevéve ő harcolt jobban, Angron azonban igazságtalanul erős és gyors volt. Ha megsebezni sem lehetett, semmi esélye nem volt ellene.
Ekkor a pilóta hirtelen felhasította az arcát a szilánkkal, majd eldobta és elengedte a haját. Serion két kézzel kapott a sebhelyéhez, elfintorodva a hirtelen fájdalomtól.
Angron elnevette magát, felkelt és távozott a szobából, a pilótafülébe tartva.
A férfi felállt a székből és elsietett kitisztítani a sebét. A tükörbe nézve látta, hogy az arca bal oldalán levő vágás nem volt hosszú, de mély volt és vérzett.
Nem gondolta, hogy ennyire feszültté fog válni a helyzetük. Mindenki fenyegetett mindenkit, senki nem bízott meg a másikban. Meg kellett találniuk az összhangot, ha nem akarták, hogy a végére megöljék egymást.
***
A csillaghajó egy űrbéli bázison időzött. A bázis egy hatalmas gépórás volt, amely nem volt kötve egyetlen bolygóhoz sem, csupán lebegett egymagában. Fontossága miatt a védelme verhetetlen volt, kezdve a generátorral, amely az egész monstrumot láthatatlanná tette a kéretlen szemek előtt. Kifejezetten lázadó találmány volt. Csak az ő szenzorjaik tudták bemérni a helyét, épp ez tette rendkívül biztonságossá. Sok hasonló bázis létezett szerte a lázadók birodalmában. Rengeteg katonát képeztek itt arra az esetre, ha valahol a közelben szükség lett volna rájuk, így rögtön lehetett őket mozgósítani.
Rég álltak meg utoljára feltölteni a készleteket. Ideje volt megpihenniük egy rövid időre.
A kapitány belátta mindezt, mégis idegeskedett. Ő legszívesebben ment volna tovább, ám a vezér parancsa az volt, hogy álljanak meg, így nem tehetett semmit. Az ura egyértelműen kifejtette a véleményét, miszerint, ha véletlen összeütköztek volna egy birodalmi csillaghajóval, ilyen állapotban nem lett volna sok esélyük hosszú távon, bármilyen jól taktikáznak is. A kapitány igazat adott neki, de mégsem tudta legyűrni a rossz érzést, amely kerülgette.
Tudta, hogy Angron otthon volt. Meglepődött, amikor a nyomkövető helyét Shoután mérték be, mert nem hitte, hogy a fiát ilyen könnyen és hamar rá tudják majd venni a visszatérésre. Persze emlékezett rá, hogy Silerin főadmirális roppant manipulatív volt és egyszerűen tudott hatást gyakorolni Angronra, de azért ezt mégis nagy lépésnek tartotta, még hozzájuk mérten is.
Időnként úgy gondolta, hogy talán hibát követett el, amikor elhagyta Shoutát, de nem akart hazamenni. Többé már nem. A gyász, amit akkor érzett a felesége és a kislánya halála miatt, túl mélyen érintette.
Amikor később értesült arról, hogy a fiatalabb fia, Azrin is halott volt, nem tudta, kit hibáztasson érte. Nem gondolta, hogy Angron szándékosan tette azt, amit tett.
Annak idején azt hitte, hogy a fia képes lesz irányítani a bolygót, hiszen mint elsőszülöttnek, mindent megtanított neki, amit az uralkodásról tudnia kellett. Okos fiú volt, könnyen tanult, habár nem érezte túl jól magát egy-egy hivatalos személy jelenlétében. A férfi mégis biztos volt benne, hogy képes lett volna megbirkózni a feladattal. Mégis, valahol csalódottnak érezte magát, amiért Angron elmenekült a történtek után. Rattern kancellár, aki előtte az ő legfőbb tanácsadója volt, akiben mindig maradéktalanul megbízott, tájékoztatta mindenről. Angron önfejűen, minden kérés ellenére részt vett valamilyen kísérletben, amelytől megváltozott a viselkedése. Állítólag féltékeny lett az öccsére, aki el akarta tőle venni a trónt, ezért megölte. A király mindezt nem hitte el. Nála jobban senki sem tudta, hogy Angron szerette a szabadságot és nem annyira vágyott a trónra, míg Azrin kiskora óta azt mondogatta, hogy orvos akart lenni. Az egyetlen a gyerekek közül, aki talán tényleg szerette volna átvenni a hatalmat, a lánya volt.
Bárhogy is, mivel ő maga nem akart visszamenni Shoutára, Angron pedig eltűnt, a férfi végül feladta. Nem firtatta tovább a történteket. Bár a távolság és az idő nem fedtette vele a múlt traumáit, legalább volt annyi munkája, hogy ne foglalkozzon velük.
Ekkor egy hang zökkentette ki a gondolkodásból. Valaki kopogott.
A férfi felkelt az ágyról és az ajtóhoz sietett, hogy kinyissa. Egy fiatal katona hajolt meg előtte.
– Quilen nagyúr hívatja, uram. Azt mondta, nem válaszolt a jelzésére.
A kapitány nem emlékezett rá, hogy hallotta volna a csipogást.
– Értem. Köszönöm. Azonnal megyek.
A katona távozott, a férfi pedig megfordult és megnézte a gépe monitorát. Valóban ott villogott az üzenet rajta. Nem értette, miért nem vette észre. Eldöntötte, hogy amint visszajön a szobájába, végre hagy egy kis időt az alvásra is.
Sietve igazította meg az egyenruháját és elindult, hogy felkeresse a vezért.
A legtöbben nem ismerték a származását. Egyszerűen ő volt az a semmiből előkerülő férfi, aki pillanatok alatt felküzdötte magát a kapitányi tisztséghez és a vezér jobbkezévé vált. Tudva, hogy Quilen nem volt kifejezetten bizalmas, a katonák furcsállották a helyzetet, de nem kérdőjelezték meg. Talán azt gondolták, hogy régebbről ismerték egymást és ebben igazuk volt. Nem mintha a történéseknek köze lett volna a korábbi találkozásukhoz.
A férfi megborzongott, amikor eszébe jutott a néhai uralkodó. Amíg király volt, nem akart szövetséget kötni vele. Mivel a tencousok híresen a legbékésebb lények közé tartoztak, szerette volna megtartani Shoutát semleges pozícióban, nehogy belekeverje valamilyen háborúba. Ez eleinte elsősorban azért sikerült neki, mert a mélyen fekvő város miatt szinte lehetetlen volt megtámadni. Ennek ellenére biztos volt benne, hogy az uralkodó talált volna megoldást arra, hogy az uralma alá hajtsa őket erővel, azt pedig a népe nem köszönte volna meg.
Később, amikor a lázadókhoz került, Shoutát kisodorta mind a névleges semlegességből, mind az uralkodó hatalma alól, azonban pontosan tudta, hogy Ratternt hidegen hagyta, melyik oldalon álltak. A kancellár nem engedte, hogy megszállják a várost, így csak jogilag tartozott hozzájuk, gyakorlatban viszont valamelyest független maradt. Ő maga is ezt próbálta mindig elérni, így valamelyest büszke volt erre és csodálta, hogy Rattern megmaradt az ő néhai elvei mellett.
Nem mintha ez őt jelenleg érdekelte volna. A lázadó birodalom hatalmas területtel rendelkezett, majdnem a Galaxis felével. Egy bolygó ide vagy oda nem számított. Egy ideje azonban leálltak a terjeszkedéssel. Quilen intézte az ügyeket, fenntartotta a rendet és uralkodott a lázadók területe felett, de nem lépett semmit a Birodalom ellen. Nem csak ez volt meglepő a nép számára, hanem az is, hogy az új uralkodó ugyanúgy hallgatott és meghúzta magát valahol a háttérben. A kapitánynak volt egy gyanúja, hogy még Quilen sem tudta, ki lehetett a Birodalom aktuális vezére. Senki nem hallott róla semmit. Néha a két nagyhatalom határán kitörtek a harcok, de igazi háborúval nem találkoztak. Olyan volt, mintha a Galaxis ketté szakadt volna. Ha még mindig a régi uralkodó lett volna…
A kapitány ismét megborzongott és igyekezte elterelni a gondolatait.
Odaért a teremhez, amelyet keresett. Halk köszönéssel lépett be a számítógépekkel teli szobába. Nem csak Quilen nagyúr volt jelen. Többen dolgoztak a háttérben. Adatokat néztek át, mentettek le, olvastak el. Fogadták a kevésbé fontos jelentéseket, ők maguk is írtak párat és üzenetekre válaszolgattak. Elit kör voltak, a vezér maga jelölte ki őket. Most is teljesen belemerültek a munkába.
A kapitány nem foglalkozott velük. Az ura felé fordult, aki a központi számítógép előtt ült és a monitorra meredt. Az arca gondterheltnek tűnt.
A kapitány megvárta, amíg a vezér ránézett és csak akkor hajolt meg.
– Uram.
– Van itt valami, amit érdemes lenne elolvasnia. Bár tudom, hogy sosem tervezett visszamenni Shoutára, de ez érdekelheti.
A férfi némán lépett oda az ura mellé és lehajolt, hogy meg tudja nézni a jelentést. Meglepődött azon, amikor észrevette, hogy az üzenet a kancellártól érkezett. Quilen az elejére tekerte a videót.
Rattern eltorzult arckifejezéssel nézett a kamerába. A teste reszketett és időnként összerezzent, félrekapva a fejét, mintha hallott volna valamit. A sarokban ült, magát összehúzva, kezében egy pisztollyal. A hangja mélyebb volt a szokásosnál és időnként elakadt, mintha a szavakat kereste volna.
– Uram… Felség… Bármelyikőtök is látja ezt… Angron itt volt… Megtámadott és beadta nekem azt a szert… Amitől ő is megváltozott. Már elmentek… Én… Már látok dolgokat… Nem tudom, mennyi időbe telik, de… Segíteniük kell… A lakosokon… Nem akarok senkit bántani… Én… Én megpróbáltam, de… Nem megy…
Ekkor a kancellár felemelte a pisztolyt és fejbe lőtte magát. A kapitány összerezzent, míg Quilen arckifejezése ugyanolyan feszült maradt.
Rattern tekintete semmit sem változott a koponyáján áthaladó golyótól, mintha meg sem érezte volna. A szeme ugyan megrebbent egy pillanatra, de újra a kamerába nézett.
– Nem… Nem megy… Már elkezdődött… Meg kell mentenetek őket… Kérem… Én…
Ekkor a kancellár elhallgatott, a feje előre dőlt és a kamera kiesett a kezéből.
Quilen megállította a videót és felnézett.
– Innentől több nem történik, csak leáll a felvétel valamivel később. Mostanra valószínüleg átváltozott. Sajnálom. Akarja intézni a helyzetet?
A kapitány kinyitott a száját, hogy mondjon valamit, majd becsukta. Végül egyszerűen csak bólintott, sarkon fordult és kisietett. Quilen nem állította meg.
Stella Watson author/író 