Az Uralkodó – 13. fejezet – A Fiú

13. fejezet

A Fiú

Quilen rémülten dörömbölt az ajtón, kegyelemért sikítva.

A kis cella valahol a föld alatt volt, az uralkodó palotájában. Nem volt fény vagy ablakok. Az apja meg akarta büntetni, amiért ismét hibázott. Ha eljött látogatóba, az is csak azért tette, hogy megverje a fiút. Ételt alig hozott és csak egy kis üveg vizet adott neki.

Quilen belekapaszkodott az apja karjába és könyörgött, hogy engedje ki, de mit sem ért. Hyraus csupán újra megütötte és visszadobta a cellába, mielőtt bezárta. Alig hallotta a fia sikolyait a vasajtón át.

A fiú nem tudta, milyen hosszú ideje volt ott és azt sem, mennyi ideig lesz még bezárva. Csak sírt a sötétben, egyedül a fájdalmával és a gondolataival.

Felpillantott, amikor az ajtó újra kinyílt, és Alsen állt ott a kulcsokkal. A fiú a bátyja karjába vetette magát és sírt. Nem ez volt az első eset, hogy megpróbálta kimenteni a büntetéseiből.

Mindkét fiú rémülten fordult meg, amikor lépéseket hallottak. Hyraus a folyosón állt, aranyszínű szemei csillogtak a sötétben. Mély hangon szólalt meg.

– Úgy látom, szeretnél csatlakozni az öcsédhez, Alsen.

Quilen felriadt és zihált a rémülettől. Ahogy körbenézett, folyt a verejték az arcán.

Felkelt és a fürdőszobába sietett, hogy lezuhanyozzon. A tükröt letakarta. Nem akarta látni magát, miután kibújt a ruháiból. A bőre tele volt sebhelyekkel.

Beállt a forró víz alá és behunyta a szemeit.

– Fiam.

Csak egy halk suttogás volt, mégis hallotta.

Quilen átkarolta magát és körbenézett. Semmit sem látott. Érezte a hideg érintést a vállán.

– Fiam.

Amikor megfordította a fejét, senkit sem látott. Egyedül volt.

– Ne, még egyszer ne…

– Fiam – suttogta a hang közvetlen a fülénél.

Olyan gyorsan fordult meg, hogy megcsúszott és elesett, beverve a fejét a falba. A látása elhomályosodott.

Egy magas alak állt előtte. Aranyszínű szemei fényesen ragyogtak.

Quilen próbált hátrébb mászni és hisztérikusan kiabált.

– Hagyj engem békén!

Az alak elmosolyodott és közelebb hajolt hozzá. Quilen eltakarta a szemeit. Nem akarta őt látni. Pontosan tudta, hogy csak hallucinált, de attól még megrémült.

Képtelen volt megszabadulni a látomástól. Valahányszor látta, pánik roham tört rá. Véletlenszerűen bukkant fel, a tömegben állva, őt nézve. Azonban éjjel, amikor Quilen egyedül volt, a látomás még rosszabb volt.

– Állj le! – kérte, amikor az alak hozzáért a hajához.

Érezte a kezeket magán. Ugyanazok a kezek voltak, amelyek annyiszor verték meg és kínozták korábban. Rúgott egyet előre, remélve, hogy megszabadul tőle.

Még több arany kéz nyúlt ki a falból és megragadták őt.

– Miért csinálod ezt?! Hagyd abba!

Quilen lezárta magáról őket és mászni kezdett előre, ám az alak ismét megjelent, közvetlen előtte. Moccanni sem mert, csupán bámult az aranyszínű csizmákra. A kezek ismét a haját simogatták.

– Nem valódi – suttogta.

Az elméje kimerült volt. Harcolhatott volna a látomás ellen, mégis feladta. Előre zuhant és csak hagyta, hogy magával ragadja a sötétség, berántva őt a borzalmas emlékekbe.

Később, amikor magához tért és körbenézett, látta a rendetlenséget, amit csinált, miközben próbált menekülni a látomás elől.

Felsóhajtott és felkelt. Gyengének érezte magát, de mindent visszatett a helyére, mielőtt az ágyhoz vonszolta magát, lefeküdt és felhúzta a takarót, hogy eltakarja az arcát.

***

Ahelyett, hogy az űrhajó azonnal a következő bolygóhoz ment volna, megálltak egy útba eső kis állomáson, elsősorban Solar kérésére. Bár mindannyian szörnyen kimerültek, képtelenek voltak aludni. Leginkább csak kavarogtak a gondolataik, kinek erről, kinek arról. Időnként kimentek, hogy járjanak egyet hajóban. Azt remélték, a kellemes zúgás elálmosítja őket. Ha összetalálkoztak, kimérten köszöntek egymásnak, de senki nem akart beszélni a másikkal.

Solar bevásárolt édességből az állomáson és a felét vitte csupán a raktárba, a másik felét az ágya alá rejtette. Nem volt fellelkesülve a gondolattól, hogy az ő bolygója volt a következő. Régóta szeretett volna hazamenni, de most még ez sem tudta boldoggá tenni. Nem merte megosztani a gondolatait a többiekkel, de egyáltalán nem akarta Angront az otthona közelében tudni. Félt tőle és kiszámíthatatlannak tartotta. Szerette volna mindezt elmondani Sephrának, de látta, hogy volt valamilyen bizalmas kapcsolat az admirális és a pilóta között.

Mivel összesen csupán három hálószoba volt, Solar a nővel osztozott. Sokszor pillantott rá, amikor nem tudott aludni. Sephra nem forgolódott, csak a plafont bámulta üres tekintettel. Szólni felesleges volt hozzá, hiszen választ úgysem kapott. Bár a nő úgy tett, mintha nem érdekelte volna annyira, ami történt, a lány nem hitt neki. Úgy vélte, az admirális igenis gondterhelt volt és nem tudta, mihez kezdjen Angronnal.

Solar ezen merengett, miközben a raktár padlóján ült, az ennivalótenger közepén és valami édeset rágcsált, amiről már meg sem nézte micsoda és mennyi kalória volt benne.

Daron egyszerűen csak tett néha egy kört az űrhajóban. Kifigyelte, milyen időközönként jár ki a lány és olyankor inkább bent maradt. Nem akart vele ilyen feszült állapotban összetalálkozni. Kezdett elege lenni abból, hogy állandóan aggódnia kellett miatta. Habár Solar figyelmét elterelte egy időre Shouta, újra a hátában érezte a tekintetét, amióta elmentek onnan. Úgy volt vele, hogy ha a lány meg akarta támadni, akkor tegye meg végre, ne csak fenyegesse. Ő maga azonban nem kezdeményezett. Fogalma sem volt, mi volt a lány gondja vele. Sosem látta előtte. Nem volt neki sehonnan ismerős, pedig végig gondolt minden lehetőséget. Egyetlen egy lehetőség jutott eszébe, a vérdíj. Ám nem tudta, mi köze lehetett ahhoz Solarnak.

Serion, ha kiment a szobájából, legtöbb idejét a térkép mellett töltötte. Ilyenkor egyszerűen rákönyökölt az asztalra és bámulta a rengeteg apró fénypontot. Nem tudott betelni a kidolgozottsággal, a szépséggel. Az egész Galaxis ott volt előtte, kiterjedve a szobában. Be akarta járni. Már nagyon sok helyre elment, ám nem volt még elég. Mindent látni akart. Teljesen mindegy, hogy lázadó vagy birodalmi területről volt szó. Utazni akart és vinni akarta magával a nőt, akit szeretett. Akinek hűséget esküdött. Elfordította a fejét és meglátta Sephrát elsétálni az ajtó előtt, mire a kezébe temette az arcát.

Sephra az egyik számítógép előtt töltötte az idejét, szigorúan akkor, amikor senki más nem tartózkodott a közelben. Belépett jelszóval a saját nevén a birodalmi adattárba és az új híreket nézte át. Kedvelt tevékenysége volt mindent figyelmesen átolvasni. Megtanulta, hogyan szűrje ki, és jegyezze meg a temérdek adatból a lényeget. Szüksége volt erre, egyszerűen kellett neki, hogy mindig valami új tudást szerezzen, bármi is volt az. Sephra örömét lelte ebben, ahogyan népének több tagja is. Rengetegen voltak közülük tudósok, kémek, pontosan emiatt. A nő azonban mást akart. Többet. Hasznosabbat. Hatalmasabbat.

Amikor végzett a hírekkel, kijelentkezett és egészen másba kezdett bele. Az ujjait fürgén futtatta végig a billentyűkön és a szeme előtt megnyílt a lázadók adatbázisa. Látta az ő híreiket, az útvonalaikat, a terveiket is. Természetesen mindezt úgy intézte, hogy ne vehessék észre a rendszerben az idegen behatolást. Figyelmesen végig nézte az egészet, mielőtt megszakította a kapcsolatot, eltüntette a nyomokat és elégedetten hátradőlt. Ő volt, ha titokban is, a Birodalom egyik legjobb hackere. Éppen ez volt az egyik oka annak, hogy mielőtt admirális lett belőle, a régi uralkodó fő kéme volt.

Ekkor a nő egy hangot hallott maga mögül és megfordult.

Angron mosolyogva állt az ajtóban.

– Egy szálat sem szívtam el mostanában.

– Eddig naponta volt rá szükséged.

– Igen, de ha nem érzem, hogy át akarnék változni, nincs rá szükségem, igaz? Még csak ideges sem vagyok. Igazából évek óta nem éreztem magam ilyen jól.

Sephra hallgatott. Ő ismerte régóta Angront és a többiek egyértelműen tőle vártak megoldást. Nem tudta mihez kezdjen és ez idegesítette. A férfi nem volt önmaga, ebben biztos volt. Az, aki ott állt, nem az volt, akit ő ismert.

Sephra azon kapta magát, hogy a kezét a fegyverére csúsztatta. Angron ezt észrevette és csak vigyorgott.

– Úgysem tudsz megölni. Te is tudod.

A nő úgy döntött, nem mondja el, hogy ez a férfi ellen hatásos nyugtató fegyvere volt. Ha nem tűnt fel neki, eszében se volt megosztani vele.

– Nem is akarlak. Ha valóban jól érzed magad, akkor rendben, de a kedvemért azért mégis elszívhatnál egy szálat. Csak hogy tudjam, hogy tényleg nincsen semmi baj.

Angron odasétált hozzá és leült mellé, közelebb, mint azt a nő szerette volna.

– Te is tudod, hogy ha átváltoztam volna, akkor már megöltelek volna titeket.

Sephra odébb csúszott.

– Mégis azt érzem, nem vagy önmagad. Valami megváltozott. Elmondod, mi történt?

– Láttam valamit odalent.

– Mi volt az?

– Mirella. Mutatott nekem valamit és azóta úgy érzem, semmi sem számít. Úgy érzem, mindegy, mit teszek, nem lesz jó vége.

– Mit mutatott neked?

Angron elgondolkodva simított végig a haján, de hallgatott.

– Nem tudok segíteni, ha nem mondod meg, mit láttál.

– Szerinted van esélye annak, hogy valaha is lázadó legyen belőlem?

– Apádból is az lett. Semmi nincs kizárva.

– Gyűlölnél érte?

– Nem.

Amikor a férfi ismét hallgatásba merült, Sephra úgy érezte, őszintének kellett lennie.

– Mirella nem létezik. Te is tudod, hogy csak egy mese. Bármit is láttál odalent, nem volt valóságos. Hallucinációkat okoz a barlang. Épp erről kapta a nevét.

– Talán.

– Figyelj, bármi is lesz, én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megvédjelek. Neked csak a nyugtatóddal kell foglalkoznod. Eleget időztünk már itt. Megtennéd, hogy beállítod az ugrást Rangzára?

Angron bólintott és felkelt, majd elindult az ajtó felé. Sephra ekkor észre vett valami ismerőset a férfi kezében.

A nő a derekához kapott és döbbenten pillantott fel, amikor rájött, hogy eltűnt a fegyvere.

Angron az ajtóból hátra nézett, elmosolyodott és egy határozott mozdulattal törte ketté a puskát, mielőtt a földre dobta és kiment.

Sephra lebámult a szikrázó darabokra. Most először megrémült. Angron bármelyik pillanatban átváltozhatott és nem volt semmi, amivel megállíthatta volna.

***

Az aktuális uralkodót senki nem látta személyesen, még azok sem, akik kapcsolatban álltak vele. Három ilyen személy volt, három hatalmi elit. Különböző fajból, ám felső körökből származtak és feltétlen engedelmességgel tartoztak a Birodalom vezetőjének. Maga az uralkodó jelölte ki őket.

Teljesen váratlanul egy-egy üzenetet kaptak tőle egy ismeretlen címről, miszerint megvizsgálta előéletüket és úgy találta, hűségük és odaadásuk miatt hajlandó volt őket alkalmazni, mint személyes végrehajtói. A tevékenységüket titokban tartották és ha akadályba ütköztek, az uralkodó valamilyen rejtélyes módon mindig kisegítette őket.

Az üzenet után mindhárman rendkívül izgatottá váltak. Azt hitték, végre láthatták a legendás módon rejtőzködő vezért, ám tévedtek. Az uralkodó senki előtt nem mutatkozott és ennek okát egyetlen személy sem ismerte. Volt, aki betegségről beszélt, mely annyira elrondította, hogy nem mert kimenni a nyilvánosság elé. Mások szerint a merényletek miatti félelem volt az ok. Ám ezek mind csak találgatások voltak.

A Birodalom vezetőjének még a tartózkodási helye sem volt ismert. Hiába épült az előde számára palota a központ fővárosában, ő be sem tette a lábát oda. Senki nem tudott róla semmit, ő azonban mindent tudott mindenkiről. Olyan információkat ismert, amelyek leleplezték az összeesküvéseket, szinte már a megszületésük utáni második órában. Tudott minden hivatalos személy, szenátor és katona életéről, szemmel tartotta őket, nehogy ellene fordulhassanak. Tudta, ki, mikor, mit csinált, épp hol volt és kivel. Semmit nem lehetett előle eltitkolni.

A három személlyel, akivel a kapcsolatot tartotta, általában egy gépen keresztül kommunikált. Az arcát sosem mutatta és a hangját eltorzította. Ezúttal csak ketten voltak jelen, de most is éppen rá vártak a sötét, lámpa nélküli teremben, ahol semmi nem volt a három bejáraton és a monitoron kívül. Még idetalálni is bonyolult volt, nemhogy feltörni a rendszert, amelyen keresztül bejutottak. Saját külön bejárat, belépőkártya és jelszó kellett nekik, lézerek olvasták le az ujjlenyomatukat, vizsgálták meg a szemüket és lényegében az egész testüket. Sőt, az uralkodó még arra is kötelezte őket, hogy rejtsék el egymás elől a személyiségüket, a teljes névtelenség kedvéért, így mindhárman csuklyát és maszkot vettek fel, miután az ellenőrzésen átestek, de még nem léptek be. Azután, hogy az uralkodó megbeszélte velük, amit akart, azonnal el kellett hagyniuk a helységet, ha pedig beszélni akartak egymással, csakis itt tehették meg, hiszen nem ismerték a másikat.

Már előre térdre ereszkedtek a nagy monitor előtt, hogy ne kelljen húzni az időt, hiszen az uralkodó türelmetlen volt, ám pontos, mint mindig. A fény megvilágította a két alakot, akik lehajtották a fejüket.

– Üdvözlöm önöket újra! – köszöntötte őket a Birodalom vezére.

Nem válaszoltak neki, ők csupán meghallgatták, majd kérdés nélkül engedelmeskedtek. Csak akkor szóltak, ha kérdezték őket, vagy közösen úgy tartották, valamit meg kell vitatniuk.

– Az időm sürget, így rövid leszek. Tudomásomra jutott, hogy kedvenc lázadó vezérünk Alsen kardjának keresésére indult, ám néhányan elkezdték megelőzni és az a tervük, hogy visszaszolgáltatják a Birodalomnak. Nekem. Remélem, nem kell ecsetelnem, milyen hatalma van a kardnak, ha a jogos tulajdonosánál van. Éppen ezért soha nem kerülhet Quilen kezébe, világos? A csapatban van két magas rangú birodalmi, ezen felül egy katona és két másik, kevésbé jelentős alak, de egyelőre azt akarom, hogy mindannyian éljék túl! Útjuk még átvezet két lázadó és két birodalmi bolygón, név szerint Gadzen, Xanaria, Rangza és Lanurza. Azt akarom, hogy intézkedjenek! Semmilyen akadály nem gördülhet eléjük, se a mi oldalunkról, se a másikról! Kérdés van?

Az alattvalói szótlanul rázták meg a fejüket. Az uralkodó ekkor köszönés nélkül tűnt el a képről, ám tudták, hogy még figyelte őket. Biccentettek egymásnak, majd megfordultak, és ki-ki a maga ajtaja felé indult.

***

Solar izgatottsága pillanatról pillanatra nőtt. A vidámsága valamennyire kihatott a többiekre, és mindenki egy kicsit jobb kedvvel várta a következő állomást. Miután hosszú ideig senki nem szólt a másikhoz, felüdülés volt az a néhány rövid párbeszéd, amelyet váltottak egymással. Most is éppen négyen próbáltak valamilyen támpontot keresni Rangzán, amelyből kiindulhatnak. Rájöttek, hogy a térképen lehetett változtatni, így kinagyították a bolygó képét és megszemlélték alaposan, azt próbálva kitalálni, merre induljanak majd.

Solar mindent megtett, hogy kicsikarjon magából valami emléket valamilyen híres helyről, elfeledett romról, barlangról, vagy bármiről, de nem jutott eszébe semmi. Túl fiatal volt, amikor elhagyta a bolygót.

Ekkor Angron hangját hallották. Ő nem volt velük. Éppen azzal volt elfoglalva, hogy megállítsa az űrhajót. Az indulás elején elgondolkoztak, mennyire bízzanak meg benne, de aztán ráhagyták. Egyrészről addig is elvolt magának, amíg a hajóval foglalkozott, másrészről be kellett látniuk, hogy akármilyen állapotban is volt, nála zseniálisabb pilótát keresve se találnának. Minden helyzetre tudott megoldást, amivel az út során szembe kerültek.

Most nem mozdult meg, egyszerűen odakiabált nekik a pilótafülkéből.

– Megérkeztünk!

Erre mind a négyen felkeltek és átvonultak a pilótafülkébe. Csakhogy amit láttak, kicsit sem hasonlított Rangzára.

Solar döbbenten nézett ki az ablakon.

– Várjunk! Ez nem az én bolygóm!

– De nem ám. Ez itt bizony Gadzen.

Daron rémülten tapadt rá az ablakra.

– Mi van?! Nem erről volt szó! Mit keresünk itt?

Sephra neheztelően nézett a pilótára.

– Azt beszéltük meg, hogy Rangza a következő.

– Igen, én meg önkényesen döntöttem.

– Miért?

Angron rásandított Serionra.

– Túl nagy volt az egyetértés közöttetek.

– Azért hoztál minket máshová, mert mi ketten megbeszéltük, hogy hová menjünk? Komolyan? Ez már azért túl megy a féltékenykedés minden határán.

– Féltékenykedés? – pislantott fel Solar. – Ki féltékeny kire?

Serion a szemét forgatta.

– Ez gyerekes.

Angron válaszul csak a vállát vonogatta.

– Bánom is én. Itt is van egy hülye szilánk a hülye kardotokhoz. Ráadásul, ha jobban utána néztetek volna, tudnátok, hogy Lanurza, Xanaria és Rangza egy vonalba esik, amíg Gadzen teljesen másik irányban van. Plusz kitérő lett volna, ha utólag jövünk vissza. Inkább legyetek hálásak! Amúgy meg, ha máshova megyünk, engem is magatokkal rángattatok volna, nekem meg elegem van és nem akarok menni. Itt meg aztán végképp nem fogok kiszállni.

– Miért? – kérdezte Solar értetlenül.

Erre Daron válaszolt hamarabb.

– Igaza van. Gadzen vulkanikus bolygó. Egy vízi lény percek alatt halálra száradna, még akkor is, ha beültetései vannak.

– Így van. Tehát nekem mindenképpen a hajóban kell maradnom, de ti menjetek csak! Én felügyelek addig.

Mindenki Sephrára nézett, az ő parancsát várva.

Az admirális rövid ideig fontolgatta a döntést, gondterhelt arckifejezéssel bámulva a bolygót, míg végül bólintott.

– Rendben. Ha már itt vagyunk, akkor legyen így. Mi a terved, mit fogsz csinálni, amíg távol vagyunk?

Angron alaposan megfontolta a választ.

– Megpróbálok megvívni a démonaimmal.

Senki nem kérdőjelezte meg ennek a jelentését.